A szerdák.

A szerdák attól fontosak, hogy este fél héttől mindig énekórán vagyok.
És még attól is fontosak, hogy az a másfél-két óra csak az enyém.
Attól is, hogy míg énekelek, addig párhuzamosan valami másra is szoktam gondolni, bármire, ami éppen foglalkoztat.
Az utóbbi énekórák mindegyikére pontosan emlékszem, hogy ezért, hol azért.
Őszintén szólva mostanában szinte mindegyikre amiatt, mert az éneklés mellett minden erőmmel arra is koncentrálok, elég gyorsan pislogjak ahhoz, hogy a könnyeim ne csorduljanak ki, elég nyugodt maradjon a hangom, hogy ne törjön meg, elég összeszedett legyek, hogy ne kezdjek el egyszerűen csak sírni.
Karácsonyra készülünk. Altatódalokat éneklünk.
S ez eszembe juttatja az időket, amikor én énekeltem őket a saját gyermekeimnek. Hihetetlen, hogy már csak egyikük van itthon, s ő is már csak két évet.
Titokban, hogy senkise vegye észre, lassan minden eddigi vagányságom odalesz. Ezért nem akarok írni vagy beszélni az őszről. Idén, gondoltam, inkább csak hallgatok az elmúlás szépségéről. De aztán egy hosszú séta után meggondoltam magam.

Az elmúlt hétvégén hazajött egy napra a nagyobbik, s arra vágyott, hogy elmehessen egyedül sétálni az erdőbe. Hiányzott neki a nagyváros zaja után a csend.
A középső minden nap fotókat küld a világ másik végéről. Én csak napi egy életjelet kértem, mikor elment, de ő annál sokkal-sokkal többet ad.
A kicsi hallgatag lett. Még annál is hallgatagabb, mint amilyen amúgy is lenne. Aki testvérekkel nő fel, azt megviseli, ha egyedül marad. A múlt szerdai énekórán miatta nyeltem a könnyeket, de csak addig, míg valamelyik karácsonyi dal közepén eszembe nem jutott, hogy veszek neki egy kutyát. Négy nap múlva érkezik. Mintha kicserélték volna. Ragyog, beszél, tervez. Átrendezte a szobáját.

Hét éve minden szerdán este fél héttől énekórán vagyok. S az utóbbi időben ma először nem gondoltam párhuzamosan semmire. Csak énekeltem. Karácsonyra készülünk. Idén is lesz ünnep, idén is van ősz, idén is megírom a szokásos bejegyzéseket az aranyló reggelekről, a változásról, az elmúlásról, s hogy lassan, de biztosan - megvigasztalódom.