Thursday, October 3, 2019

Körülbelül

öt éves volt és egészen pici, édes copfjai voltak, mikor egyszer csak azt kérdezte tőlem: Anya, mi létezőek vagyunk?
Értettem a kérdését. Én is szoktam nézni néha a kezeimet, a lábaimat, s csodálkozom, hogy vagyok.
S rájövök újból és újból - csak nem szeretem a teátrális, könnyfakasztó, az anyaságot giccses piedesztálra emelő törekvéseket -, időnként a szívembe nyilal: a gyermekeim nem csak a gyermekeim. Hanem önálló emberi lények is.
Létezőek vagyunk így is, együtt.
De önmagukban is - vannak. Külön is. Nélkülem.

Vajon miért olyan megdöbbentőek az ilyen egészen egyszerű, magától értetődő dolgok?
A létezés ámulatba ejtő, megrendítő szépsége miért ilyen fájdalmas?
S szavakban ki sem fejezhető fájdalma hogy-hogy ennyire szép?
 

8 comments:

Katalin said...

gyönyörű gondolatok, és nézem a kilenc évvel ezelőtti fotóit, és belesajdul a szívem, és annyira szorítok neki, nektek

https://prodanmarta.blogspot.com/2010/05/kilenc.html

Katalin said...

és emlékszem erre a kockás ingre

márta said...

Régen írtam nekik kézzel írott naplót, külön mindegyiknek, most kerültek a kezembe, már el is felejtettem ezeket a régi, filozofikus mondataikat. :) A gyerekek még tudnak igazán fontos kérdéseket feltenni.

Julianna said...

Megint csodásan megírt szívfájdító gondolatok,és kérdések,amikre talán nincsenek is válaszok!!!
Judith

Klári B. said...

Hanyszor kérdeztem én is gyermeként magamban... létezem, vsgy vslakinek a kitalációja, álma vagyok...
Nem jön, hogy higgyem, hogy Anna is kurepül. Milyen kicsik voltak, mikor megismerkedtünk.

Katalin said...

http://ayuneda.com/source/coeur-vole.gif

márta said...

:):)

L. M. Zsuzsi said...

Tényleg talán az ilyen pillanatokban, amikor a gyerekünket hosszú, távoli útra engedjük, búcsúztatjuk, esik le leginkább a tantusz, hogy nahát, létezünk, és a létezés drámai dolog!
Eszembe jutott erről, amikor Ábel mondott hasonlókat, a maga érzékeny, és a műtét után még érzékenyebb módján, úgy 6 és 10 éves kora között többször is. Volt hogy néha úgy rácsodálkozott a létezésre, és teljesen betöltötte a megrendülés, és valahol a meghatódás és a megrémülés közötti felfokozott érzelmi állapotban azt fejezte ki, hogy "hogy lehet az, hogy létezünk? Mi ez az egész, mi a világ, és mi vagyok benne én? Mi ez, hogy testem van, és itt vagyok a világban, hogyan lehetséges ez??? Mi ez az egész?" - és szinte elsírta magát a nagy titok előtt.
Én akkor értettem meg, hogy az "istenfélelem" szó mit jelent.