Lakik az utcánkban

egy 75-80 év körüli úr, míg élt a felesége, közvetlenül a mellettünk levő ház földszintjén éltek, múlt év őszétől néhány házzal odébb, ugyancsak a földszinten folytatja az életet, egyedül. Mindig is csodáltam, milyen pazarul feldíszítettek mindent, ha valamilyen ünnep közeledett. Náluk ragyogtak fel leghamarabb az adventi égősorok, az ő ablakuk előtti bokrokra kerültek ki legkorábban a színes húsvéti műtojások. Múlt karácsony előtt szinte félve néztem az ablaka felé, attól tartottam, ezúttal sötét marad. De nem. Újból csillogtak a fények, az ablak párkányán mikulásvirágok sorakoztak, a szobában már két héttel szenteste előtt ott állt egy plafonig érő karácsonyfa. Valamelyik este múlt héten, sötétedés után, ahogy kivittem a kutyát sétálni, már messziről láttam a hatalmas, függöny nélküli ablakokon át a kivilágított nappalit, az asztalon a nagy csokor barkát, a sok apró műtojást, az ablakpárkányon végig több cserép színes primulát. Húsvét közeleg. Ő ott állt az ablakban, zsebre dugott kézzel nézett ki az utcára, s még mielőtt a lassan irányomba forduló tekintete találkozott volna az enyémmel, homlokomba húztam a kapucnit s másfelé néztem. Így éreztem tapintatosnak. 

A születésnapomra kapott virágcsokrot minden nap újrarendezem. Frissítem, visszavágom a szárakat, cserélem a vizet. A lehullott ágakat külön apró tálkába teszem. Semmi se vesszen kárba, amiben van még élet és szépség. 

Mert minden, amire szeretettel odafigyelünk, minden, amire vigyázunk, tovább tart. Szavak nélkül is történetté válik. Szétosztogatja önmagát, bevilágítja az éjszakát, megáldja a sötétben arra járók útját.

Valaminek

előre örülni olyan, mint késő ősszel virághagymákat ültetni a reggelenként már deres földbe. Olyan, mint kora tavasszal paradicsom magvakat szórni egy cserépnyi földbe s odatenni mindig arra az ablakpárkányra, ahol éppen éri a nap. Valaminek előre örülni - ez a legszebb öröm, a péntek délutánok öröme, az üres lapok öröme, s a szavaké, melyek idebent titokban formálódnak. A megrendelt könyvek, a várakozó kötésminták öröme. Nagypénteki csendben a húsvét öröme.

Előre örülni valaminek olyan, mint reménykedve elengedni, sötét földbe szórni a fényes, ígéretes magvakat. A magvető nem naiv. Tudja jól, számol azzal, hogy nem minden mag szökken szárba. Régen, a példázatok idejében, a magvetők vállukon átvetett tarisznyából szórták ki az előző év terméséből félretett magvakat, bőkézzel, nagyvonalú, határozott lendülettel. Nem tudhatták, melyiket nem érdemes elszórni, melyik esik útszélre, kövek közé, kemény földbe. Ez a nem-tudás nem törte meg a lendület ívét. Mert egy része még így is jó földbe esett, termést hozott, többszöröset.

Mondatokat írni mindig a reményről, az örömről olyan, mint törékeny palántákat nevelni múlt és jövő küszöbén. Legalább néhány talán túléli a hideget, a veszélyeket. S amelyikből nem lesz soha virág, zöldség, gyümölcs - azt is megköszönöm. Mert megvédenek a kétségbeeséstől s a közönytől, mert őrzik az álmot.

A születésnapom

nem ma van. Nem is holnap. De már nyolc napon belül, ha jól számolom. S a lehető legjobb, legbölcsebb tanácsot kaptam egy kedves baráttól: "ne várj vele, kezdj el ünnepelni már most!" Néha csak ennyi kell, ha már magamtól nincs annyi eszem, hogy valaki engedélyt adjon az ünneplésre. Akkor is, ha még nincs itt az ideje. Akkor is, ha nem olyanok a körülmények. Akkor is, ha szürke, fásult ködként ereszkedik az emberekre az általános közhangulat. Soha ennyi dühös, ingerlékeny ügyfelünk még nem volt az irodában. Az utcákon pedig szemmel láthatóan több a kutyakaki. Azért, gondolom én, mert esténként kevesen járnak ki, senki sem látja, nem szól, ha otthagyják. Come on. Ennyi erővel ennél minden bizonnyal többre is képesek vagyunk mi, emberek. A kutyákkal nincs semmi baj. Szóval igen, nem várok vele, elkezdem az ünneplést már most. Ünneplem azt, amiért nem dolgoztam meg, amit ajándékba kaptam: az életet. A kolléganőm feldíszítette a közelgő húsvét alkalmából az egész irodát, én is kaptam az asztalomra egy kis, valaha jobb napokat is megért csibét. Egy darabka cellux tartja össze imbolygó megjelenését. Micsoda világ, gondolhatja magában, tulajdonképpen érthető, hogy mindannyian szétesünk egy kicsit. Micsoda világ, és mi ünneplünk. Micsoda világ, és mi szeretünk, eszünk és iszunk, imádkozunk, énekelünk, húsvétra készülünk. Micsoda világ lenne, ha nem tennénk.

Ezekben

 

a hiányos időkben, amikor a megszokottnál jóval kevesebb az érintés, az egyetértés, a kapcsolat, a visszajelzés, talán a fizetés is, s az élmény, a lehetőség, a látható eredmény s a siker, mikor fogalmam nincs, mit válaszoljak arra a kérdésre, hogy "mi újság?", mikor eseménytelenül telnek egymás után a napok - akkor lassan becsukom a szemem, s arra kezdek el figyelni, ami idebent van. Valami növekedni kezd. Szelíden, dacosan. Szelíden-dacosan. Talán csak az, ahogy magamra gondolok. Talán csak az, hogy néha már nem ingadozok ide-oda, megállok a káosz közepén. Néha már nem vágok vissza ugyanolyan erővel a haragos szóra. Csodálatos lehetőségnek tartom, hogy az ember, míg él, képes a változásra és változtatásra. Képes a növekedésre. Ezekben a hiányos időkben könnyebb befelé nézni, észrevenni az apró elindulásokat. Talán még éretlen, talán nem lesz belőle semmi, talán nincs is mit mondani róla. Elég, ha én észreveszem, ha legalább számomra valósággá válik.

A végén minden rendben lesz.

Mivel minden nap ugyanazon az útvonalon sétáltatjuk kölcsönösen egymást a kutyával, pontosan meg tudnám mondani, mikor melyik virág nyílik, mikor melyik fa kezd el rügyezni. Olyan, mintha valaki rendezgetné a tájat, mintha minden nap igazítana, szépítene rajta valamit. Erről eszembe jutnak a saját, hosszú évek alatt kialakult rendezgető mozdulataim, ahogy esténként, lefekvés előtt még elmosogatok, még összehajtogatok néhány itt-ott heverő ruhadarabot, kivasalom másnapra a blúzt, kicserélem a vázában a vizet, megterítem a reggelihez az asztalt, felírom egy papírdarabra, hogy holnap feltétlenül írjak a betegbiztosítónak. Van valami mélységesen vigasztaló ezekben a rendezgető kezekben, az enyémekben és mindenki máséban, a halk esti neszekben, s a még halkabb virágnyílásban. A végén minden rendben lesz, és néha-néha közben is, addig is.

A zoknikötés szolgálata.

A gyerekeknek szánt hagyományos karácsonyi zoknikat valamikor szeptember környékén kezdem el kötni, amikor beköszöntenek a hűvös őszi reggelek. Múlt szeptember óta - teljesen véletlenül - a tervezett három helyett kilenc pár zokni készült el. Így alakult. Mert mindig, ha a végére értem egy-egy párnak, eszembe jutott valaki, akinek éppen nehéz volt az élete. Kicsit olyan érzésem van, mintha az összes ismerősöm, barátom mostanában küszködne különösképpen is embert próbáló betegséggel, gondokkal. De az is lehet, csak most veszem észre. A Eugene Peterson féle The Message bibliafordítás így fogalmaz a filippieknek írt levélben: "let petitions and praises shape your worries into prayers, letting God know your concerns." ( Fil.4,6) A magyar fordítás egyszerűen a kérések feltárására buzdít, aminek ugyanaz az értelme, én mégis ragaszkodom a "shape" szóhoz, ami annyit jelent, mint "formálni". Időre van szükségem, míg az aggódásom imádsággá alakul, munkát, odaadást, törődést feltételez a részemről, hosszasan formálódik, s ezt alkalomadtán pont úgy néz ki a végén, mint egy pár egészen hétköznapi kötött zokni.

Ma reggel elkészült a kilencedik, egy műtét előtt álló újabb kedves barátnak. Becsomagolom, postázom. Aztán pihenni térnek a sok használattól kissé görbe kötőtűk. Jövő ősszel, mikor beköszöntenek a hűvös reggelek, mikor először viszek forró teát termoszban a munkahelyemre, mikor füstölögni kezdenek a dombok közötti kis falvakban a kémények, újból előkerülnek. Szerény kinézetük csak álca. Fontos szolgálatot teljesítenek. A zoknikötés szolgálatát.

Március.

Több oka is volt annak, hogy azon a napon, amikor elvégezték, nem féltem a műtéttől. Egyrészt volt időm rá felkészülni, elrendezni a dolgaimat, másrészt előtte való nap, mikor az altatóorvos átbeszélte velem a beavatkozás pontos menetét, tette ezt olyan kedvesen, vidáman, színesen, hogy minden szorongás elszállt belőlem. Körülbelül ilyen hatása van rám a "március" szónak is. Végre megérkezett, itt van, túléltük a hosszú telet. Elpakolhatom a téli kabátomat. Zsebébe csempészek egy kávéra való néhány eurót, szív- és kézmelengető ajándék lesz jövő téli önmagamnak. A határidőnaplóba színes képeket, idézeteket ragasztok jó előre, apró bátorítás lesz belőlük majd váratlanul, egy szép napon. Az ebédlő asztalára néhány perc alatt is végigjátszató társasjátékokat teszek, néha megtörik a jeget, a megszokás, a hallgatagság jegét. Erdei sétáimból mindig hozok haza tobozt, száraz virágot, levelet, s amit lehet, kedvenc könyvekbe préselek, meglepetés lesz annak, aki olvassa. Mert valóban, a kicsi dolgok nagyon számítanak. Legyen a hitnek zamata. Legyen az életnek íze. Ilyen szép, napsütéses tavaszi reggelen, egy ilyen szép nevű hónap első napján valahogy könnyebb elhinni, mindez valóban lehetséges.