Tuesday, March 30, 2021

Lakik az utcánkban

egy 75-80 év körüli úr, míg élt a felesége, közvetlenül a mellettünk levő ház földszintjén éltek, múlt év őszétől néhány házzal odébb, ugyancsak a földszinten folytatja az életet, egyedül. Mindig is csodáltam, milyen pazarul feldíszítettek mindent, ha valamilyen ünnep közeledett. Náluk ragyogtak fel leghamarabb az adventi égősorok, az ő ablakuk előtti bokrokra kerültek ki legkorábban a színes húsvéti műtojások. Múlt karácsony előtt szinte félve néztem az ablaka felé, attól tartottam, ezúttal sötét marad. De nem. Újból csillogtak a fények, az ablak párkányán mikulásvirágok sorakoztak, a szobában már két héttel szenteste előtt ott állt egy plafonig érő karácsonyfa. Valamelyik este múlt héten, sötétedés után, ahogy kivittem a kutyát sétálni, már messziről láttam a hatalmas, függöny nélküli ablakokon át a kivilágított nappalit, az asztalon a nagy csokor barkát, a sok apró műtojást, az ablakpárkányon végig több cserép színes primulát. Húsvét közeleg. Ő ott állt az ablakban, zsebre dugott kézzel nézett ki az utcára, s még mielőtt a lassan irányomba forduló tekintete találkozott volna az enyémmel, homlokomba húztam a kapucnit s másfelé néztem. Így éreztem tapintatosnak. 
A születésnapomra kapott virágcsokrot minden nap újrarendezem. Frissítem, visszavágom a szárakat, cserélem a vizet. A lehullott ágakat külön apró tálkába teszem. Semmi se vesszen kárba, amiben van még élet és szépség. 
Mert minden, amire szeretettel odafigyelünk, minden, amire vigyázunk, tovább tart. Szavak nélkül is történetté válik. Szétosztogatja önmagát, bevilágítja az éjszakát, megáldja a sötétben arra járók útját.

6 comments:

Piroska said...

Istenem! De gyönyörű!!!! Köszönöm Márta, hogy megosztottad velünk!

kovtama said...

Csodálatos.

Katalin said...

Mert ez a családi rítusok feladata: biztonság, kiszámíthatóság, védettség, kötelékformálás és emlékhordozás. Ezt mondja Sigmund Freud is a szertartások feladatáról: távol tartják tőlünk a félelmet úgy, hogy stabilitást és „várva várt pillanatot” hoznak az életünkbe; megszakítják a hétköznapjaink monoton stressz-kerekét. Na, ezért van szükség a sokszor „ódivatúnak”, „unalmasnak” gondolt családi szertartásokra, ezért van szükség arra, hogy akkor is feldíszítsük a házat, ha az, aki ezt szokta, már nincs velünk, ezért van szükség arra, hogy őrizzünk, óvón féltsünk minden szavak nélküli családi szokást, sajátos történetet. Néha csak pár pillanatig, percig vagy óráig tartanak ugyan, de a pozitív hatás örökre elkísér. Ezért meséljük el, ahogy nagyanyáink nekünk, mi is a szeretteinknek. Pont amiért te is mondod, az őrző fényéért.

márta said...

💛

Kósa Márta said...

Talán egy mosolynak örült volna.

f.klarcsi said...

Ezt nagyon szépen megfogalmaztad Katalin. És valahogy így vagyunk a mostani lehetetlen időszakban is: hiába nem tud összejönni a család, hiába nem lehet a megszokott rítusokat hagyományosan megtartani, próbálunk mindenféle helyettesítő lehetőségeket kitalálni. Pl. a mi családunkban szokás, hogy a Húsvétvasárnap reggelijére szánt kalácsot, sonkát, tojást, tormát elvisszük a templomba megszenteltetni. Tavaly nem lehetett, hát kikerestük a liturgikus szöveget, és a féjrem, mint családfő mondta el. Idén is így lesz.