Vasárnapi béke.

Egy szempillantás alatt felnőtt az összes gyermekem. Én magam negyven plusz lettem, pedig nemrég még, tizenévesen, öregnek láttam s kicsit sajnáltam is őket, a huszonéveseket. Túl hamar telnek az évek, a reggelek, futólag üdvözöljük egymást a fürdőszoba előtt, sietünk tovább. Túl rövidre sikerül minden találkozás. Hétfő reggel van. Lassan éber és tettrekész leszek, csak még egy egészen kis időt kérek. Az elmúlt héten, az utolsó, családunkban ünnepelt tizennyolcadik születésnap hetén számtalan kicsordulni akaró könnyet terelgettem vissza. Sajnos, szerencsére, nagyon érzékeny vagyok. Mélységesen megérint a lét ünnepe, s az élet minden apró tovaszálló szépsége összevissza töri a szívemet.

Ajándékba kapott lassú beszélgetés, egy-egy tekintet, mely lát is, s nem csak átsuhan rajtam, egy-egy fokozatos ébredés, hosszú búcsúölelés, ráérős naplemente, egy-egy múlt őszről itt maradt falevél erezete időnként megállítja az univerzumot. Lefékezi. Élhetővé teszi. Lehetőséget ad megvigasztalódni, egy kis tó partján békére találni.