Sehnsucht.

A "Sehnsucht" német szót lehetetlen pontosan lefordítani, talán így kellene átvenni az összes többi nyelvbe, ahogy van, magyarázkodás nélkül, egyetlen kis széljegyzettel, hogy leginkább a honvágyhoz hasonlítható vágyódást fejez ki, egy olyan hely után, ahol még soha nem jártunk. Nem elvágyódás. Nem visszavágyódás. Nem elmenekülés. Számomra sokkal inkább a pillanatban, a mai napban, az idei nyárban, a saját bőrömben való létezés hálás szívvel való elfogadása, megélése. Éberség. Élénkség. Figyelmesség. Néha az az érzésem, az emberek többsége - magamat is beleértve -  egyszerűen csak átalussza az életét. Azt hiszi, már mindent ért. Már révbe ért. Pedig még javában útközben vagyunk. Még érhetnek meglepetések. Idegenségem tudatában egy idegen országban megérint néha egy-egy furcsa, gyorsan elillanó, édes otthonosság, ahhoz éppen elég, hogy ébren tartson, továbbindulásra késztessen s a hitre, hogy a hely, amit keresek, valóban létezik. Felfedezem a frissen nyírt, majd száradó fű illatában, a bodzaszörp ízében, a hideg forrásvíz érintésében a bőrömön, a fakerítéseken átomló rózsabokrok látványában, a kőlapok melegében, amint esténként mezítláb végiglépkedek rajtuk az udvaron át, hogy beszedjem a drótról a száraz ruhát. Felfedezem a megmagyarázhatatlan békességben, melyre a legbizonytalanabb, legkétségbeejtőbb helyeken is rátalálok, ott, ahogy valamilyen rajtam kívülről érkező irgalomból kifolyólag képes vagyok egy pillanatra tiszta szemekkel nézni a világot, szépítgetés és ítélkezés nélkül. Felfedezem egy-egy baráti beszélgetésben, egy-egy kívül-belül szép személy bölcs szavaiban, melyek kitágítják az időnként fölöttem elviselhetetlenre szűkülő eget. Ott van a felismerésben, hogy bár olyan szívesen megmenteném a világot, vagy legalább azt a kicsi sarkát, ahol én élek és szeretek - tudom, megtette már valaki más -, de ez meghaladja emberi mivoltomból fakadó képességeimet. Annyit tehetek, hogy éber maradok. Hogy vigyázok a Sehnsucht-ra. Hogy a lehető legbátrabban, leggyengédebben nézek erre szeretetből született és szeretetben célba érő világra.

Megmentett szavak.

Tulajdonképpen csak egy barátnak akartunk segíteni költözködni, de a cipekedés után még jutott idő egy sétára is a nagyvárosban, zárás előtt tíz percre egy könyvesboltban. Tíz perc egy könyvesboltban két dologra elég, leszámítva azt, hogy semmire: sírva fakadni a frusztráció miatt vagy céltudatosan odamenni a versek részlegére és kiválasztani egy kötetet. Versekkel szinte lehetetlen melléfogni, s évekig el lehet élni rajtuk. Így jött haza velem Herta Müller "Im Heimweh ist ein blauer Saal" című kötete, tele gyönyörű kollázsverssel. Ez adta az ihletet, hogy régi magazinokból, reklámújságokból újból szavakat "mentsek", majd összerakjak valamit mást abból, ami van. Nem feltétlenül rossz, ha kevés az idő, a választék. A bőségben néha telhetetlenné válik a lélek. Pedig a meghívás arra szól, hogy lobogjon, alkosson, ragyogjon...

Júniusi este.

Egyetlen nap leforgása alatt virágba borult a kert. Megértek a szamócák, kinyíltak a rózsák, ki a pünkösdi rózsák, s mint valami rózsaszín tűzijáték, úgy ragyogott fel hirtelen az udvar közepén a bokor is, mely előtt minden évben elkészülnek tulajdonképpen ugyanazzal a címmel, ugyanazok a fotók: a rózsaszín csoda és én - megörökítendő, hogy mindketten még mindig itt vagyunk. Bár hosszú volt a tél s végeláthatatlan a tavasz, itt van az ideje a virágzásnak. Mindketten megőriztük, mint két régi jó barát, a színeket s az álmokat. Mostanában fordítva élek, az emberileg logikusnak számítóhoz képest. Ébredés után, mikor frissnek és kipihentnek kellene lennem, akkor érzem a szívemet a legnehezebbnek. Otthontalannak, kedvtelennek. Üres, romos szobának, ahonnan inkább csak menekülnék. Belépve, belakva viszont elkezdődik valami. Valami pici csoda. Elfogadva azt, ami van, valahogy átalakul. Útközben verssé válik. Személyes válasszá, tapasztalattá, kedvességé. Estére, mint gyümölcs, beérik. Szélfutta, napbarnította, édes derűvé válik. Őszinte mosollyá egy néhány év múlva már réginek számító fotón, melyen valaki éppen nevetve megigazítja összeborzolódott haját azon a csendes júniusi estén, egy virágba borult bokor előtt.

Nyár.

A hajnalok a balkonon kezdődnek, a többnyire még alvó falu s a lassan felragyogó dombok fölött. A kilátás, épp tegnap beszéltünk róla, a világunkban a harmadik legszebb. Az első Norvégiában volt, a házból, amit egy fjord partján béreltünk három napig. A második a saját gyermekkori szobám ablakából, ami egy igazi kastélyra nyílik. A harmadik a mindennapok kilátása - nem csak égre, erdőkre, naplementére. 

Minden reggel több oldalt is tele(s)írok, hogy tisztábban lássak mást is: világot, Istent, embereket, önmagamat. Napközben olvasok, még olyankor is sokat, amikor egész nap dolgozom. Ha összegyűjtöm a legapróbb szüneteket is, ha nem pazarlom el, mint ahogy sokszor igen, a legértékesebb erőforrást - idő! -, estére meglepően messzire jutok azokban a dolgokban, melyekről eldöntöttem, nekem fontosak. 

Egy kész válaszokkal teli, hangoskodó világban néha elég nagy teljesítmény kérdezni, odafigyelni, hallgatni, másokat fényezni, az egyetlen kedvéért a kilencvenkilencet hátrahagyni, vagy egyszerűen csak rendszeresen, csendesen telekönnyezni egy viharvert napló lapjait, tulajdonképpen semmilyen különösebb okkal. Hacsak nem számít elég nyomós oknak az, hogy az élet annyira nehéz. S hogy annyira, de annyira gyönyörű.

Nyitott ajtók.

Szeretek vonattal utazni. Szeretek elindulni és megérkezni, útközben lenni, egyedül is másokkal, másokkal is egyedül, felkészülni lélekben a találkozásokra. Hosszú órákon át ülni az ablak mellett és olvasni, írni, nézni az elsuhanó tájat - nem tudok ennél inspirálóbbat elképzelni. A gondolatok, mint egymás után megnyíló, addig csukott ajtók tárulnak fel előttem, s a szavak, mint szelíd galambok szállnak le a vállamra. Megadják magukat, amikor már nem harcolok értük. 

A lezárt világ határai lassan barátságosabbá válnak. Lehetővé válik, hogy másfél év után - egyetlen közös vacsora és reggeli kedvéért a családdal - átutazzak három országon át, egyik nap oda, másik nap vissza. Úgy lengi be a remény illata Európát, mint frissen sült péksüteményé az állomás peronját. Mint távolságot a honvágy. 

Felfelé nyitott bizalomban élve minden zárt ajtó nem más, mint egy-egy jövendő kitárulkozás. Az üres papírban látni a szép történet lehetőségét. S minden egyes lépésben a megérkezést.

Csak az elindulás a miénk. Minden más ajándék.