Júniusi este.

Egyetlen nap leforgása alatt virágba borult a kert. Megértek a szamócák, kinyíltak a rózsák, ki a pünkösdi rózsák, s mint valami rózsaszín tűzijáték, úgy ragyogott fel hirtelen az udvar közepén a bokor is, mely előtt minden évben elkészülnek tulajdonképpen ugyanazzal a címmel, ugyanazok a fotók: a rózsaszín csoda és én - megörökítendő, hogy mindketten még mindig itt vagyunk. Bár hosszú volt a tél s végeláthatatlan a tavasz, itt van az ideje a virágzásnak. Mindketten megőriztük, mint két régi jó barát, a színeket s az álmokat. Mostanában fordítva élek, az emberileg logikusnak számítóhoz képest. Ébredés után, mikor frissnek és kipihentnek kellene lennem, akkor érzem a szívemet a legnehezebbnek. Otthontalannak, kedvtelennek. Üres, romos szobának, ahonnan inkább csak menekülnék. Belépve, belakva viszont elkezdődik valami. Valami pici csoda. Elfogadva azt, ami van, valahogy átalakul. Útközben verssé válik. Személyes válasszá, tapasztalattá, kedvességé. Estére, mint gyümölcs, beérik. Szélfutta, napbarnította, édes derűvé válik. Őszinte mosollyá egy néhány év múlva már réginek számító fotón, melyen valaki éppen nevetve megigazítja összeborzolódott haját azon a csendes júniusi estén, egy virágba borult bokor előtt.