Aprópénz.

"Te tényleg minden terhet összegyűjtesz. Ez majdhogynem lopásnak minősül. Nézd meg, mi az, amit tényleg a te dolgod hordozni, a többit add szépen vissza, mert nem a tiéd." - mondta egy barát, miután egy egész napon át alig tudtam abbahagyni a sírást a világot az utóbbi időben elárasztó hírek miatt. "Igen, de úgy tűnik, Isten megadta nekem a könnyek ajándékát", idéztem válaszul Dorothee Sölle versét*, " - nem mintha kértem volna -, s most fogalmam nincs, mihez kezdjek vele."

Persze, igaza van. 

Nem lehet megszakítás nélkül, hetekig száz százalékon égni, lobogni, teljesíteni, mindenkinek minden lenni. Fenntarthatatlan a testnek, az elmének, a léleknek.  

Van egy virágmintás pénztárcám, abban tartom az aprópénzt parkolásra, kávéra. Virágra. Valamelyik nap a városban volt dolgom, s ahogy kihajtottam a barkácsáruház parkolójából, felfedeztem az út túloldalán egy virágmezőt. Nem szeretem különösképpen a kardvirágot, de tele volt s lélegzetelállítóan gyönyörű lett tőlük a rét. A becsületkassza mellett ott állt az ára: 60 cent egy szál. Hazahoztam egy csokrot, hogy örömet szerezzek vele a férjemnek. A kardvirágról mindig a gyermekkora jut eszébe, s a nagymama kertje.

A világfájdalom - nem az, mely a saját kis egyéni közérzetet alakítja általános rossz korhangulattá, hanem a világ sorsának alakulása felett érzett valódi, személyes felelősség érzéséből eredő gyötrelem - olyan, mint egy száz eurós bankjegy, amit sehol sem tudok beváltani. Bár érthető, azért használhatatlan mégis, mert félelemre épül. Lehetetlenné teszi a tisztánlátást. 

A szeretetben nincs félelem. 

A szeretet nem beválthatatlan bankjegyekkel rohangál, hanem, a világnak eme távoli, kiváltságos sarkában legalábbis, ahol én élek, sokkal inkább idealista nőszemélyek táskájának mélyén lapuló kis, naiv, virágmintás textil pénztárcákkal. Megfizethetetlen dolgokat vásárol aprópénzért: emlékeket, fáradt arcon átsuhanó mosolyt, álmokat, felragyogó tekintetet, képeslapok hátuljára írt verset, csodát. 

A szeretet nem nyugszik bele soha, hogy nem tudja megmenteni a világot, de békére lel néha már csak abban is, ha nem veszíti el önmagát.

 

* wie kann ich reden wenn meine tränen nur für mich sind.../gib mir die gabe der tränen gott/ gib mir die gabe der sprache/ gib mir das wasser des lebens

Éjfél körül.

Nincs két egyforma nap. Mindegyik olyan, mint egy-egy bonyolult és végtelen finomságú mátrix, tele apróbb-nagyobb meghívással, millió lehetséges és ugyanannyi elkerülhetetlen eseménnyel. Így nap végén már nem nagyon emlékszem semmi különösre. A világ sorsa miatti aggódás s az ajándékba kapott málnás fagylalt szépen megfér egymás mellett. Az estig tartó munkanap is, s az egyetlen hullócsillag, amit már pizsamában kibotorkálva a sötét udvarra, de mégis csak láttam. A tönkrement gázkazán, a fejfájást csillapító pezsgőtabletta, a gondosan elkészített bérelszámolások, a kollégákkal elfogyasztott kávé ebédszünetben az étterem teraszán, melynek vékony, műanyag, törtfehér színű falán halványan átsejlett egy szöcske sziluettje - mind, mind olyan emlék, amit holnapra talán már elfelejtek. Nem oltják ki egymás fényét, egyik sem kisebbíti a másik drámaiságát. Gazdaggá tesznek, valamilyen titkos úton-módon. S végtelenül hálássá, hogy ebben a világban, ahol bármi más is szóba jöhetne, mégis: ember lehetek.

Képeslap.

Úgy akarok visszagondolni rá majd télen, mint életem egyik legszebb nyarára. Olyan apró ötletektől a legszebb, mint például az állólámpa átköltöztetése a nappaliból a balkonra, hogy lehessen sötétedés is után is, akár éjfél utánig is odakint olvasni. Attól a legszebb, hogy következetesen ebéd előtt fogyasztom el a kedvenc dinnyeízű jégkrémet. S hogy, ha esetleg már hajnal előtt megébrednék, nem alszom vissza, hanem felkelek, majd egy nagy, meleg sálba burkolózva köszöntöm a reggelt. A szomszédságban sorban, egymás után felhúzott redőnyök hangjától a legszebb. A szemközti házsor ablakaiban megcsillanó fénytől. A fáradt, különösebb ok nélküli, egy képeslapnyi szövegben is elférő, jól beosztva egy egész napra elegendő boldogságtól.

Mindig is

a mindennapok érdekeltek a legjobban. Előreláthatólag az utolsó kívánságomnak is - feltéve ha lesz majd hozzá erőm, időm - a palacsintához lesz köze. Csak venni, egy ilyen szokásos hétfő reggelen, mint a mai, amikor a hétvége folyamán elfogyott a kenyér, egy kis lisztet, néhány tojást, tejet, vizet, hozzá pár kanálnyi olajat. S csak sütni még egyszer az életben néhány palacsintát. Eperlekvárral és nutellával tölve, természetesen.

Napló.

Utazni bizonyos szempontból nem jelent mást, mint biztonságosan eljutni egyik csésze kávétól a másikig. Majd elfogyasztani, mindegyiket úgy, ahogy a körülmények lehetővé teszik. Talán sietve, állva, valamelyik benzinkút parkolójában. Vagy egy útmenti bódé mellett, ahol túrós-tejfölös lángost veszünk ebédre. Korán reggel, a szürke fellegek alatt, továbbindulás előtt, a vendéglátókkal. Esetleg nyugodtan, beszélgetve, barátokkal, egy szép étterem teraszán. Vagy megfőzve saját magamnak a szüleim konyhájában, ahol a kezem magától tudja még, hol tartottuk mindig is a kávét. Egy rozoga hegyi étterem teraszán a Kárpátokban. Papírpohárból vagy porcelán csészéből. Instant vagy szemes kávét. Forrón, langyosan, hidegen.

Amikor utazom, átadom magam a tájnak, az embereknek. Önmagamat viszem ajándékba. Nincs időm olvasni, írni. Csak a kávéscsészéket fotózom le, amikor eszembe jut. Mindegyikhez fűződik egy beszélgetés, egy gyönyörű szempár, hangulat, kedvesség, íz és illat. A zöldnek egy különleges árnyalata, egy-egy érdekes gondolat, másféle vélemény, nyári kánikula, sütemény. A fotókat kinyomtatom, utólag ragasztom be a naplóba. S folytatom. Akár írás nélkül is, a naplót. Akár kimozdulás nélkül is, az utazást: egyik naptól a másikig, egyik embertől a másikig, egyik csésze kávétól a másikig.