Mindennapi történeteink.

 Szürke, hideg reggel. Egy hely a világban, ahol írni, olvasni, élni lehet. Nem magától értetődő. Az égen felhők, az asztalon könyvek. Mindenhez apró jegyzetek. Mindjárt folytatni a nagytakarítást ott, ahol tegnap abbahagytam. Később hosszú séta, talán letöltök hozzá egy új hangoskönyvet. Történeteken, történetekből élek. 

Addig nehéz, míg nem tudom eldönteni, melyik belső hangra hallgassak. Mert az válik a leghangosabbá és az fog visszatükröződni a beszédemben, a tetteimben. Van egy hang, ami azt mondja, minden mindegy, nem érdemes felkelni az ágyból. Ha hagyom tovább beszélni, még azt is hozzáteszi, van egy tábla narancsos csokoládé a szekrényben, egyem csak meg nyugodtan az egészet, reggelire. Van egy, amelyik soha semmiért nem vállalja a felelősséget. Mindig más a hibás. Van egy, amelyik azt mondja, az élet csak úgy történik, nincs rá különösebb befolyásom. Nem tehetek semmit. Van egy, amelyik azt hiszi, csak ő tudja, mi a jó, mindenkinek. Van egy, amelyik folyton fel van háborodva, mert a többiek nem teszik meg, vagy nem úgy, ahogy kellene, a maguk részét. Mindegyik ott van bennem. Egyik hangosabban kiabál, mint a másik. 

És van egy, amelyik azt mondja: mindegy mit hoz az élet, az én dolgom itt és most az, hogy a jót tegyem. Hogy együttérző legyek. Nagylelkű. Bátor. Tele örömmel, reménnyel és szeretettel. Hogy bízzak Istenben. A végső történet happy end-jében. Attól függően alakul a napom, hogy melyik hangnak adok helyet. Mert az összes többi lassan elcsendesedik. A végén csak egy marad. S egyelőre még én döntöm el, melyik legyen az.