Az unalmon túl.

Ha a mai napot nem számolom, még van kilencven nap hátra ebből az évből. 

Ilyen kevés. 

Ilyen sok.

 

A mai nap - ami, ha így nézem, extra időnek számít - egy részét, amikor nagyon kora hajnalban már felébredtem és nem tudtam visszaaludni, azzal töltöttem, hogy elolvastam az A Karamazov testvérek utolsó hatvan oldalát. Márciusban kezdtem neki a könyvnek, többször is abbahagytam, de újra és újra folytattam. Már tudom, hogy az ilyen "elefántokat" nem fogom érteni az utolsó oldalak nélkül. Nem mintha meg tudnék szólalni, miután becsukom a könyvet. Nem mintha képes lennék elemezni, nem mintha ki lehetne fejezni szavakkal, milyen érzés, ha megérintődik a lélek.

Pilinszky ír arról, hogy kamaszkora egyik legzavaróbb élménye volt, hogy a nagy regények unalmasak. Aztán rájött, hogy "a remekművek nem unalom előttiek, hanem unalmon túliak." 

 

Számolom a napokat, és néha azon gondolkodom, tényleg azzal akarom-e tölteni korlátozott életidőmet, hogy ezer oldalas könyveket olvasok. Az utóbbi hetekben tudatosan odaszántam, amikor csak tehettem, egy-két órát a napomból, hogy haladjak. 

Ilyen könyveket olvasni nem szórakozás. Munka.

 

És igen. Ezzel (is) akarom tölteni az életidőmet. 

Újra és újra elindulni egy-egy nagyobb bátorságot igénylő kalandra, az olvasás területén is, reménykedve, hogy meg-megérkezek és elidőzhetek az unalmon túli területen. Hogy megtalálom az itt elrejtett kincseket. Hogy szavak nélkül is magammal hozhatom, hordozhatom a szépségét.