Akár csak

 néhány napi távollét után is idő kell ahhoz, hogy újra otthon érezzem magam a közben teljesen kihűlt házban. Azonnal bekapcsoljuk a fűtést, de első éjszaka még így is didergek és pulóvert is húzok a pizsamám fölé. Elfelejtettem kenyeret hagyni és hozni is, ezért abból készítek vacsorát, amit találok: néhány szem krumpli, tojás, káposzta. Később egy csésze tea.

Akár csak néhány napi távollét után is érzem, az otthon nem ezek a falak és nem ezek a tárgyak. Az otthon lélek és meleg vacsora, emlékek és kötött pulóver és a napló, amit hűségesen vezetek, ugyanazt az egy, már rég elkezdett mondatot írom tovább és tovább, amíg csak élek, a legkülönbözőbb helyeken, a legkülönbözőbb füzetekbe.

Ma reggel dér borította a háztetőket, s az égbolt egyik, külön erre a célre fenntartott területén, valahol délkeleti irányban, közvetlenül a völgyet eltakaró szürke ködtakaró felett, néhány rózsaszín kis felhő, mintha angyalok lennének, a még láthatatlan napfelkelte előhírnökei.

Délután olyan hamar alkonyodik - a faliórákat még mindig nem állította át senki -, hogy észre sem veszem. Már rég sötét van, mire feltekintek és kinézek az ablakon. Valószínűtlenül sokáig írom ezt a, tulajdonképpen nem sokat mondó néhány sort. Mintha a blog is egy kihűlt ház lenne, idő szükségeltetik a felmelegítéséhez, idő és gyakorlat és lélek.

Friss vizet eresztek a teafőzőbe, néhány, a saját kertemből szedett és szárított mentalevelet teszek egy bögrébe. Még bőven van idő a vacsoráig.