Szombat reggel.

Ma reggel különösen is szép, dús és nagylelkű az élet. Kora reggel kijöttem a kertbe. Minden zsong, bong, zümmög, dúdolgat. Minden nedves még, esőtől, harmattól, vizes lett kissé a jó hosszú, kényelmes kardigánom is, amikor hátradőlök a széken. 

Nem bánom. Semmit sem bánok. Sem a mohát a köveken, amelyeken a mozaik asztalka áll a kínai lonc alatt. Az asztal billegését sem, a vízcseppeket, az aláhulló virágszirmokat sem. Néha megfigyelem a szomszédot, ahogy minden apró mohát szisztematikusan felperzsel az udvarán. Külön perzselője van, direkt erre a célra. Én szeretem ezt a fajta élettel teli rendetlenséget, nem csak az udvaron, de megtanultam szeretni abban is, ahogy a háztartást vezetem, írok, olvasok vagy tanulok. Abban is, ahogy a testemre gondolok, amikor tükörbe nézek. Az az egyik legpontosabb intőjele annak, ha nem vagyok jól, hogy látom az élet, az idő telésének természetes velejáróit, és csak a hibákat veszem észre. A tökéletlent. 

Az örömöt igyekszem nagyon komolyan venni.

Lenyűgöz a dongók öröme a virágzó bokor ágai között. 

A virágok öröme. 

A harmatcseppek, a felhők öröme. 

Én is itt vagyok és bekapcsolódom, a magam módján, az általános, vad, kitörő énekbe, amit az ilyen lassú reggeleken különösen is szépen lehet hallani.