Saturday, November 7, 2026

Novemberi utazás. (egy nagyon személyes bejegyzés)

Te hogyan tudod feldolgozni a gyermekeid hiányát? - kérdezte egy kedves blogolvasó, barát egy személyes üzenetben, mintegy előre reagálva arra a bejegyzésre, amin éppen gondolkodtam és ami még csak most születik meg. Drezdában voltam éppen, a Frauenkirchével szemben ültem egy padon, a reggeli kávémat kortyolva. Egy zsemlét is vettem, kissé kényszeredettem haraptam bele, egyáltalán nem voltam még éhes. Csak nem akartam üres gyomorra bevenni a gyógyszereimet. Egy megfázásból lábaltam éppen kifele, se nem betegen már, de teljesen egészségesen sem.

Drezdában lakik az egyik gyermekünk, egy négyszemélyes lakóközösségben (Wohngemeinschaft), mint a mai fiatalok legnagyobb része. De igazából mindig mozgásban van, mindig tart valahonnan valahova. Ritkán látom. A drezdai utazást egyik napról a másikra döntöttem el, mikor kiderült, év végéig teljesen foglalt, dolgozik, programja van. Vagy most látogatom meg, vagy ki tudja mikor látom legközelebb.  Sütöttem két adag mézeskalácsot és egy tepsi kókuszos kockát. Ez utóbbi annyira népszerű évek óta a barátai körében, hogy ilyenkor, ha viszek, csak emiatt eljönnek látogatóba, elfogyasztani néhány darabot. Fültanúja voltam, ahogy a lányom direkt telefonált valakinek, hogy szóljon. Megint van kókuszos sütemény.

Egyik nap mentem, másik nap jöttem. Ennyire futotta. De ez elég volt, annyi mindenre. Vacsorára, egy indiai étteremben. Hogy felmenjek a lakásba elfogyasztani egy teát, megnézni, mit horgol, hogy beszélgessek a lakótársaival. Hogy elmenjünk moziba. Máshol foglaltam szobát, de másnap még találkoztunk, mielőtt hazaindultam, egy közös reggelire.

Hogyan dolgozom fel a gyermekeim hiányát? Néha sehogy. Néha egyszerűen csak szenvedek és könnyezek és sajnálom saját magamat. Ez a legkönnyebb. De ez egy személyes bejegyzés és szeretném azt megosztani, ahol én tartok. Mesélni arról, milyen nekem megélni azt, hogy felnőttek és máshol élnek a gyermekeim.

- Szeretnék több kapcsolatot. Több videóhívást, üzenetet, találkozást. Hogy ne én kezdeményezzek a legtöbbször. De azt is tudom, hogy minden igazi változás és szívbéli odafordulás csak örömből eredhet. Lehet, de nem érdemes kicsikarni, manipulálni, elvárni. Nem a gyermekeink dolga betölteni az érzelmi szükségleteinket, vagy rendet tenni a felnövésük, hiányuk után létrejött űrben, zűrzavarban. Ezt átbeszélni sokkal megfelelőbb egy terapeuta, coach vagy barát, bár ez utóbbi, tapasztalatom szerint hajlamos az elfogultságra, az én "pártomat" fogni.

- Felnőttként kezelem őket. Nem kritizálom a döntéseiket, nem adok kéretlen tanácsot.

- Észben tartom, hogy ez az időszak az, ami: egy időszak. Majd jön másik. Szabad lazábban felfogni a dolgokat. Egyik gyermekünk, mikor elköltözött, egy egész évig alig jött haza. Majd újra rendszeresebben. Elmesélte, maga sem érti, miért volt így, de megvárta, amíg érzi a honvágyat. Én pedig arra gondoltam, milyen szép, eléggé biztonságban érezte magát ahhoz, hogy megtegye ezt.

- Próbálok jobban kommunikálni. Az egyik lányunk alig várta, hogy érettségi után új, saját életet kezdjen egy másik városban. Annyiszor kifejezte ezt a vágyát, hogy amikor elment, erőnek erejével visszafogtam magam, ne hivogassam minden nap. Később kiderült, ő ezt érdektelenségnek fogta fel és nagyon szenvedett. Most inkább megkérdezem konkrétan, mit szeretne, hogyan legyen. Inkább keresem túl sokszor, mint túl kevésszer.

- Tiszteletben tartom a határaikat. Van néhány téma, amiről szeretnék mélyebben beszélgetni velük vagy elmondani, nekem mi fáj, de érzem, ha még nem állnak készen erre. Megértem!

- Igyekszem nem irigykedni más családokra, akiknél úgy tűnik, mindig mindenki folyton együtt van. Nem irigykedni más anyákra, akiket naponta felhív a gyermekük. Rugalmas vagyok, nem gondolom már, csak egyféleképpen lehet ünnepelni a karácsonyt vagy a születésnapokat.

- Felépítettem egy saját, örömteli életet, amiben őszintén boldognak és kreatívnak érzem magam. Vannak barátaim, van - túl sok! - hobbim, társaságok, ahova odatartozom. Vannak terveim a következő évekre, álmaim, nem is lesz időm megvalósítani mindent.

- Nagyon nagy tisztelettel beszélek velük és róluk. Kikérem a véleményüket sok mindenben. Megköszönök mindent, amit adni tudnak, időben, odafigyelésben, közös élményben. Gyakran mondom, hogy szeretem őket és büszke vagyok rájuk. Sokszor küldök nekik postán képeslapot, apróbb ajándékokat, saját készítésű dolgokat. Szerény fizetésemből mindegyik gyermekemnek küldök havonta egy-egy bizonyos összeget, és erre nagyon büszke vagyok, hogy ezt megtehetem. Igazi erőt ad azokban az időszakokban, amikor nehéznek vagy unalmasnak érzem a mindennapi munkámat. 

Már a vonaton arrafelé fejeztem be azt a kézmelegítőt, amit a lányomnak szántam. Hamarabb is befejezhettem volna, de előző este órákat! pazaroltam el arra, hogy belehímezzek egy "titkos" üzenetet: egy piros szívecskét. Legalább ötször kibontottam és újrakezdtem. A végső változat pont úgy néz ki, mint egy függőlegesen lebegő hal. Nem számít, ha nem tökéletes. Így is tudni fogja, ha majd ránéz, mit jelent. (Azt, hogy nagyon szeretem.)

A vonaton visszafele kiteregettem az asztalon néhány képeslapot, amit vettem. Nagyon szép képeslapok voltak abban a boltban, ahova visszaindulás előtt betértem, végül azokat hoztam el, amelyek leginkább kifejezték azt, aki jelenleg vagyok. Anya. Nő. Érzékeny lélek. Valaki, aki hálás az életéért. Egy személy, aki szeret ajándékozni és szereti a verseket és szép dolgokat létrehozni.

Ma reggel befejeztem Ann Patchett Whistler című könyvét és az utolsó oldalak egyikén, mintha bekapcsolódna valaki a gondolatmenetembe: ugyanez a téma. Két nővér beszélget arról, milyen volt felnőni. Az egyik, Daphne megkérdezi, hogy-hogy nem mentek teljesen tönkre, a nehéz gyermekkoruk miatt. A testvére azt válaszolja, másokhoz képest az ő gyermekkoruk rendben volt. Szeretve voltak. Nem szenvedélyesen, de eléggé. Képesek voltak egészségesen leválni az elsődleges családról. Megtalálták azokat az erőforrásokat, amelyek által fel tudták építeni a saját életüket.  
"The children you should worry about are the ones who are the singular light of their parents' life, the ones who hit thirty and are still calling their mom five times a day." - olvasom, és egy pillanatra megáll a szívverésem. 
Annyira pontos a megfogalmazás, 
annyira jó időpontban érkezik:  
"Azokért a gyerekekért kell aggódnod, akik a szüleik életének egyetlen fényét jelentik, akik már betöltötték a harmincat, de még mindig naponta ötször felhívják az anyukájukat."  
Mindennél jobban szeretem a gyermekeimet, 
de nem kell aggódni értük.
Nem ők jelentik az egyetlen fényt az életemben.
És ez így egészséges, így van jól. 

No comments: