Véletlenül

eszembe jutott, miért is akartam én év elején mindenáron egy kertet...eredetileg egy pici, saját készítésű levedulazsákot szerettem volna ugye. Ezért ma - míg matekeztünk a gyerekekkel, és mivel ez nálunk csak úgy megy, ha fizikális és lelki valómmal én is ott vagyok mellettük, de azért nem is akarom hosszasan a ceruzájuk mozgását bámulni, mert elalszom - szóval közben elkészítettem ezt a kis zsákot. Szeretem. :) És akkor most így várom nagy örömmel, hogy ma este átfordíthassam a naptár lapját, mert a szeptember az olyan nagyon szép.



Esténként már időben kell(ene) lefeküdni a suli miatt, ezért nagyon ritkán jut idő hosszabb felolvasásra, de egy icipici mesére azért általában sort kerítünk. Aktuális kedvenceim a Mészöly Miklós mesék. Azokból is a leg-leg az A pipiske és a fűszál című, hát azt akárhányszor olvasom - és nagyon szépen olvasom ám fel- a gyerekek mindig nevetnek. Mondhatni, mindahányan pipiske-rajongók vagyunk, de legjobban azt hiszem, én. Akkor én most be is másolom ide, ha valaki esetleg nem ismerné, amolyan őszi ajándékul.

Láttatok már pipiskét?
Olyan apróka madár, hogy akár a markotokban is elférne. Barna a háta, fehér foltos a szárnya. Kint lakik a réten, bokrok alá rakja a fészkét.
Nagyon jókedvű madár. Ahogy felkel a nap, a pipiske is talpon van. Mint a nyíl, fölrepül a magasba, és ott dalolgat. Ha megunja, megint csak visszaszáll a mezőre.
Egyszer éppen a mezőn csicserikélt. Meglátott egy fűszálat.
— Nicsak, milyen nagy fűszál! Nagyobb, mint én! Mi lenne, ha kihúznám?
S mindjárt belecsimpaszkodott, elkezdte húzni erősen.
Odament a barázdabillegető és a tövisszúró gébics. Az egyik a farkát billegette, a másik a csőrét csattogtatta.
— Mit csinálsz, pipiske? ― kérdezték kíváncsian.
— Kihúzom ezt a fűszálat!
— Aztán miért húzod ki?
— Azért, mert nagyobb nálam! ― szólt hetykén a pipiske.
A két madár összenézett, elnevették magukat.
— Tudod mit, pipiske? Ha már kihúzod, húzd ki ezt a bokrot is, ez is nagyobb nálad.
A pipiske bólogatott.
— Bizony azt is kirántom, csak előbb a fűszállal végzek.
S húzta, húzta ― míg csak el nem szakadt.
Akkor egyszeriben hátrahömpörödött, és a fenekére csüccsent.
Azt hiszitek, mérges volt?
Cseppet se.
Talpra ugrott, s azt kiáltotta:
— Én is így akartam!
Aztán, mint a nyíl, fölrepült a magasba, és ott csicserikélt. Mikor megunta, visszaszállt a mezőre, és bebújt a bokor alá.
Ha a bokrot is kihúzta volna, bizony nem tudom, most hol aludna.