Ebben

az évben kicsit beköltöztem én is a világítótoronyba. Nagyon lassan olvasom, minden ismeretlen szónak megnézem a jelentését, aztán összerakom magyarul a mondatot. Amúgy, mind inkább azt gondolom, olvasni csak lassan lenne szabad, és ezt pont én mondom. Szóval az Armen. Belaktam én is minden zugot, tudom mi merre van, a konyha, az optika, milyen a lámpa fénye, hogyan klappog a facipő a lépcsőkön, hogyan sűvít be a szél az ajtók alatt. Az író, és vele együtt én is, igazából ki nem állhatjuk az egészet, a tornyot, a magányt, a tengert, hogy nem történik soha semmi. És mégis. Minden más helynél jobban, ez jelenti az otthont. Ahogy az író mondja: "unsere schöne Wüste". A mi szépséges pusztaságunk.
Megnéztem, hogyan hangzik németül az, hogy a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma , abban a fordításban, ami nekem itthon megvan, és valahogy így: add meg nekünk mindazt, amire ma az élethez szükségünk van. Kenyér, napfény, árnyék, eső, csokis muffin, repkedő copfok. Hogy éljen a test is, a lélek is.