olyan kedvvel kötögetem a mindenféléket, hogy egyik barátnőm utólag bevallotta, csakis miattam vett magának kötőtűt és fonalakat. Aztán megunta az egészet. A gyerekeknek már régóta próbálom átadni a kötés tudását is, szeretetét is. Talán most sikerül. Napok óta hol elkezdik, hol abbahagyják, kibontják, könnyeznek a túl szoros szemek miatt, talán ők is megunják, hogy majd - remélem - megint megszeressék valamikor. S mind így. Nem egyértelműen sikertörténet, muss ich ehrlich sagen.
A már nem téli, még nem tavaszi erdő nagyon szép. Ha jól figyel az ember, lehet benne látni szigetet, folyót, a folyón hajókat, a fákon házakat, pontosan hármat, kincset, állatokat, virágokat, történeteket.
Én megtanítom őket kötni, ők megtanítanak engem (újból) látni.
Leírtam, lefényképeztem magamnak, hogy megmaradjon, a mai nap emlékére.
7 comments:
Es a mi gyonyorusegunkre!Aldott vasarnapot!
Örök tanulás. Én is másként tekintek a világra mióta gyerekeim vannak.
Ez már az új lakóhelyetek? Mint három kis manólány.:)
Biztatásul nekik: én is pontosan így kezdtem kb. ennyi idősen, mint ők. Amikor már nem tudtam beszúrni a tűt a szembe, mert olyan szoros volt, akkor pihentettem 1-2 évig, majd újrakezdtem... Most már megy :) Kitartást Nekik!
Óóóh, gyerekkoromban mennyit pityeregtem én is a szoros szemek miatt :) és még mindig a fülemben hallom, hogy nyikorog a fonal, ahogy küszködök a tűvel rajta. :)
Sok türelmet a tanítgatáshoz.
Nekem hiányzik, hogy aki tanított kötni, varrni annak idején - nem így élte meg a folyamatot ahogy Te most. Persze felnőtt fejjel is neki lehet fogni, de milyen jó hogy lesz milyen tudáshoz visszatérjenek, ha felfedezik magunkak a kötést idővel, és hát emléknek sem utolsó:)
A blogodat olvasgatva nekem is nagyon megjott a kedvem a kotogeteshez, meg altalaban ugy a kezimunkazashoz :-)
Nagyon tetszik ahogy a kepeiden kitunik a harom piros kapatka a kisse meg kopar termeszetbol :-)
Post a Comment