Van egy

rész Salman Rushdie Harun és a mesék tengere c. könyvében, ami egy olyan országról szól, ahol az időjárás leképezi az emberek érzéseit. Wetterwendisches Land. Nem is tudom, mi lenne a leghívebb magyar fordítás. Nincs nálam a szótár.
Hát ilyesmi időjáráshoz van szerencsénk. Avagy: ami idebent, az odakint. Amúgy én szeretem, nem adnám semmiért az élményt, hogy időnként bőrig ázhatok. A léleknek pedig javára válik a változatosság.
Számolom a napokat. Még két hét, és új életet kezdünk. Elég hosszú és elég rövid idő ahhoz, hogy minden egyes perc számítson. Hogy három év óta először két percnél hosszabb beszélgetést folytassak a könyvtárossal, aki mindig kedves volt hozzám. Hosszasan és büszkén magyarázza az új könyvkikölcsönző rendszert, én pedig mindent megdicsérek, szépnek-jónak tartok. Oooh, das finde ich sehr-sehr schön. Sajnálom, hogy már nem tudom igénybe venni.
Most, hogy egyelőre szó sem lehet róla, rettenetesen vágyom rá, hogy messzi, érdekes tájakra utazzak. Merem remélni, nem csak azért, mert mindig az kellene, ami nincs.
Életemben először jut eszembe, hogy őszintén köszönöm a felszínes kapcsolatokat. Amelyek boltban, iskolában, templomban, kiállításon, kávézóban, blogon, s ki tudja még hol...akárhol jönnek létre. Összességében és külön-külön is fontosak, időnként életmentőek.
(S ha meg kell válni tőlük, mégsem szakad meg a szív.)