Mici

nem szereti, ha túl sokat simogatom, és mindig menne, ha ölbe venném. Hát akkor nem veszem, nem simogatom (túl sokat). Viszont, ha leülök valahova, egy idő után ő is a közelembe telepszik. Felém pislogva olyan hangosan dorombol, hogy majd' megsüketülök, s ha látja, nem közeledem, - én is büszke vagyok ám! - végül mintegy mellékesen odajön, picit finoman megérint, majd újból visszamegy a tisztes távolságba.

"Boldog voltam. Én csak egy közönséges macskát szerettem volna. Ilyen gazdagságról álmodni sem mertem." (Polcz Alaine, Macskaregény)

(A második kép köszönet. Azoknak, akiket illet.)

A köd ugyanúgy

hozzátartozik a hajnalok otthonosságához, mint az álmosság és a forró kávé.
A reggeli derengésben egészen egyszerű, fekete-fehér az élet, a világnak ebben a sarkában ráadásul végtelenül csendes is.
Az egyszerűség csak álca.
Mögötte ott van a behatárolt idő és korlátozott lehetőségek nyújtotta határtalan gazdagság.

Ma reggel

elnéző szeretettel nézem fogmosás közben nyúzott arcomat. Nem aludtam jól, megfáztam az elmúlt napokban, fáj minden porcikám, de olyasféle ismerős fájással, amiről már tudom, szép lassan feloldódik majd teafőzés közben. A tükör hűséges barátom: nem szépít, nem ámít, nem taszít el.
Azok szeme tükrében pedig, akik szeretnek, időnként olyan lehetek, amilyen belülről szeretnék lenni s vagyok, függetlenül a külső történésektől, melyek ellen nem tehetek semmit.

Legkedvesebb

színem a szürke, ezért még tavasszal horgoltam magamnak egy őszre való szürke ujjatlan kesztyűt. Mert én tavasszal őszre készülök, ősszel pedig a tavasz útját egyengetem, ez is egyfajta összhangban való létezés a természettel. S bár mind jobban hozzáedződöm az itteni hűvös éghajlathoz, mégis nagyon szeretem, ha nem fázik a kezem, de azért szabadon tudom mozgatni az ujjaimat is.
Horgoltam egy fehér kesztyűt is, meg egy pirosat, meg egy zöldet... de a fehéret szívesen odaadom annak a személynek, aki ugyancsak szívesen hordaná. S ha egynél több személy hordaná szívesen, sorsolni fogok azok között, akik szeptemben 30. éjfélig kommentben egy gondolatot, egy idézetet, vagy akármit írnak abból a könyvből, amit éppen olvasnak - lett légyen az akár kertészkedős vagy szakácskönyv.
Mindig kíváncsi vagyok, mit és miért olvasnak mások, és mi tetszett benne a legjobban.
Odakint napok óta esik a hideg eső, a köd pedig teljesen befedi a tájat. Az idebentre is ilyen-olyan okból örökösen lerakódni akaró ködféleség ellen azzal védekezem, amivel tudok.

A szépséges

tavaszt előkészítendő, virághagymákat ültetünk mindenhová, ahova csak eszünkbe jut. Virágágyásba, bokor alá, fa alá, a fűbe összevissza.  Krókusz, nárcisz, tulipán, hóvirág, nevesincsvirág-hagymákat. A majdan kinyíló virágokra váró remény rokona annak a másiknak, ami nem engedi elhinnem: a végtelen némaság rétegei alatt nem volt, nincs és nem is lesz semmi. Magamban indián éneket dúdolok, mondanivalókat óvok, és nagyon-nagyon örülök az egész nap csepergélő esőnek. Jót tesz a virághagymáknak.

A konyhaablakon kitekintve,

a fenyőfa ágai közötti réseken át látom ám a kerti lakban rakoncátlankodó Micit. Tegnap önszántából odajött hozzám kedveskedni, talán mégis szeret. Oktalan szomorkodás okán mondtam is neki: Mici, legalább te szeressél. Már késő reggel van, a gyerekek szokás szerint sokáig aludtak, pedig néhány nap múlva már hajnalban indulásra készen kell lenniük a fájdalmasan korán induló iskolabusz miatt.
Mégis, legalább, már, pedig. Szavak, szavak, szavak... Megannyi lebegő díszlet felesleges kis saját rendezésű drámáimban.
A véget ért szabadság felett érzett gyermeki bánatot sok mindennel lehet gyógyítani. Síppal, dobbal, nádihegedűvel, az iskolakezdést megelőző napokban pedig kíméletes ébresztgetéssel, fényes, vidám, szobába tálalt reggelivel.

Az idei nyár

legszebb élményét egy szeptemberi estén éltem át, egy szobor márványlépcsőin üldögélve a langyos esőben azokkal, akiket legjobban szeretek ezen a világon, miközben testvériesen megosztva éppen elfogyasztjuk egy pár sült kolbász, egy zsemle és három kis adag sült krumpliból álló vacsoránkat.
A mai nap meghatározó színe pedig a - szerintem - gyönyörű szürke. Ilyenkor legszebbek a piros almák a fán, a gyertya fénye a reggelinél, a nyáron kapott képeslapok a kopottas hűtőszekrényen.
( Ez pedig egy személyiségteszt. Néhány napja egyik példaképemnek a sok közül, Albert Schweitzernek az írásait olvasom újra és újra. A kettőnek csak annyi a köze egymáshoz, hogy ő, a ragyogó mindenféle, és én, az örökösen szégyenkező kis idealista, ugyanabba a személyiségtípusba tartozunk. Mindenki azzal dicsekszik ugye, amivel tud...)

Az élet dolgai.

Mici és Zuckerplaetzchen, a nyuszi, közös tulajdonsága, hogy a miénk. És ami a miénk, azt olyannak szeretjük, amilyen. Ami eltérő bennük: egyik a kerti házikóból, másik a kerti kifutóból iparkodik minduntalan világgá menni. Már-már szállóigévé válik nálunk az "Elszaladt a nyúl!" felkiáltás. Olyankor mindenki eldobja a fakanalát, az ásóját, s hazaszalad a harmadik szomszédból is, hogy elkapja a tapsifülüt.

Hogy nehogy azt képzeljük, meg lehet szelídíteni bárkit is egészen. Nem lehet és nem is szabad.
A sikertelenség tudatában is örökösen megpróbálni viszont, azt hiszem, de nem vagyok benne biztos,
kötelező.

"Megölelem az

évszakot,/ a fényes, mézes szép napot,/ a szeptemberi nyarat,/ mely visszatért egy pillanatra,/ hogy búcsúzóul megmutassa,/ milyen lehetne, hogyha volna,/ s főképp: milyen lehetett volna." (Nemes Nagy Ágnes, Megölelem az évszakot)

A milyen lehetne, hogyha volnák szomorúságát is megölelni az egyetlen értelmes dolog szerintem, amit tenni lehet velük. Feltéve ha nem elégedetlenség vagy önzés a gyökerük. Valahogy úgy, ahogy a Lélegzethinta Leopoldja tette. Nagyon szépen, nagyon szomorúan ír Herta Müller, nem is tudtam egyszerre végigolvasni. "A hazatérés kívánságától nem lehetett megszabadulni, de hogy e kívánságon kívül más egyebem is legyen, azt mondtam magamnak: Ha örökre itt tartanak, hát akkor ez az életem. Hiszen az oroszok is élnek."

Nagyon szép ez a reggel. Az ősz a legkedvesebb évszakom.
Boldog szeptembert!