Mennyire

nevetséges módon lehet időnként vágyni egészen apró dolgokra, mint például új könyvekre, vagy legalább könyvtárillatra, s ha nem, akkor hívjon meg valaki teázni, vagy csak jussak eszébe valakinek. Aztán estefelé nem akarok én már semmit, kimegyek beszedni a ruhát, s elfogadom, amit kapok. A szelet, a barnát, a szürkét, a dombot, domb tetején a templomot. Idebent  a készülő mentateát, a rám váró házimunkát és a jó zenét.

Ha én lennék Mici.

Ha én lennék Mici, s engem is  engednének végre szabadon kószálni hosszú hetek bezártsága után...én is pont olyan csodálattal, majdhogynem hódolattal nézném, milyen csodálatosan szép a házon kivüli világ, ahogyan ő. Én is naphosszat hemperegnék a föld porában, s fütyülnék rá, hogy koszos lett a hófehér bundám. S nagy kegyesen  engedném  estefelé én is hazacipeltetni magam a negyedik szomszédból, ameddig így elsőre eljutottam a világ felfedezése során. 

Ha gyerekekkel és cicával él együtt az ember, minden nap olyan, mintha egy egész életet élnénk le, amelyben a  konyha az a megszentelt hely, ahol leckét írunk és ételt főzünk, s romokból építünk világokat újra meg újra meg újra...

Ha én nem ez az én lennék, emilyen gyerekes és cicás, nem tudom, akkor hol és ki. Csak abban  vagyok biztos, hogy az az élet is szép lenne. A lényemnek azon rejtett része, amely közös amúgy a Miciével, gondolom mindegyik, valaha lehetséges életemben ugyanaz maradna.

Felháborító,

hogy naponta háromszor kell fogat mosnia, mert ha azt nézzük, ráadásul milyen sok a tanulnivalója is, ő egész nap egyebet sem csinál, csak fogat mos és tanul - állítja Anna.
Mert ő még kislány, s nincs honnan tudja, hogy pont mikor naphosszat mást sem csinálunk, mint egyebet,  talán akkor történnek a legszebb dolgok. Mert az angyal a részletekben lakik, * a kincsünk pedig törékeny cserépedényben.  A végtelen valahogy mindig a végesben.
( S talán akkor még lehet némi reményünk, hogy a boldog gyermekkor is ott legyen valahol a fogkefékben és matematikakönyvekben. )

* (Petri György, Mosoly)

Staccato.

Semmi sem annyira kétségbeejtő és vigasztaló, mint a zongorán heverő kottára írt szó. Jelentése: széttagolva, szaggatottan.
Kétségbeejtő, mert a kezdő, copfos zongoristák ujjaiban keletkező, túl rövid vagy túl hosszú csendekkel megszakított dallam - mint az én életem. Ott is staccato, ahol folyamatosan kéne, s könnyedén, szépen, ahogy a csillag megy az égen.
És vigasztaló, mert a mérgelődő, copfos zongoristák ujjaiban keletkező keserves dallam is lehet mindenestül kedves és szép. Nekem. (Ha ez számít valamit.)
És ez egyelőre elég, talán örökre is elég.

Kócos, kékharisnya

háziasszonyokról szóló filmbe illő jelenettel szoktam a hajnali kelések ellen lázadozni. Míg szédelegve készítem a reggelit és a tízórais csomagokat, angolul tanulok ugyanis, verseket. Edgar Allan Poe, Pablo Neruda meg mindenféle verset. S mikor jönnek az álmos gyerekek szép sorban reggelizni, mindegyiknek elszavalom az aznapit vagy a tegnapit, ők pedig mondják :" Ez nagyon szép volt, anya, miről szólt?", én pedig mondom: ez az alvásról, ez a magányról, ez pedig a hagymáról.

Sose

hittem volna, hogy hetekig elélek majd, mint nagyanyáink korában, anélkül, hogy kilépjek a falu határán, én, aki annyira szeretem a várost, benne az embereket és magamat. Hogy hiányzik, az nem kérdés, elég egy vasárnap délutáni séta régi épületek, kávézók és bezárt könyvesboltok között ahhoz, hogy nagyon boldog legyek és úgy érezzem, életemben nem láttam még ennyi szépet.
Mégis. Ha csak egy dolgot taníthatnék a lányaimnak, annak nagyon sok köze lenne ahhoz a másik sétához itt az erdőben, esőben, sárban, hidegben, mikor leveleket gyűjtöttünk és vidámak voltunk és magamban arra gondoltam: a boldogság egészen biztosan nem abban van, ami máshol, máskor lehetnék, hanem valahol abban, aki itt és most vagyok, azzal a néhány emberrel, akik szívesen vannak pont velem.

Those golden days are gone.

Szerény őszi betakarítás keretében minden reggel és este kosárba szedem a lehullott almákat. Az ép gyümölcsöket félreteszem enni, a többiekből készítek: almatortát, aszalt almát, pitébe való reszelt-párolt almát, almapürét, almakompótot, sült almát.
A meleg, fényes őszi napok ebben az évben is visszavonhatatlanul véget értek, s nekem úgy tűnik, olyan volt az egész, mint egy hosszú pillanat, amelyben én csak állok és nézem, csendben és magamban, ahogy minden elmúló dolog arannyá válik.
Az az arany, ami az égen és a levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik az érett föld körül. S ebben a világfölötti tündöklésben, a halál küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély s erőszak nélkül a természet önszántából szórja el egész vagyonát, ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül is valamilyen rejtélyes gyümölcs. (Hamvas Béla, Aranynapok)

Egy szobát

másképp berendezni, újféle dolgok készítésének nekiállni mindig nagyon izgalmas. Tegnap egyedül szétszedtem egy ágyat, helyébe felállítottam a varróasztalomat, majd reménytelen tekintettel nézegettem egy ideig a rá kiteregetett félkész munkáimat: egy kötött takaró, három készülőfélben levő baba és egy hímzés, amit talán pont négy éve varrok. Régi, viharvert barátságok hangulata van szegény, gyűrött kis tárgyaimban.
Pedig, nagy öröm van, csak kevésbé látványos, a folyamatos rendbentartásban, az elkezdett dolgok befejezésében is. Néha nincs is nap végén egyebem, csak a jól elvégzett munka öröme. Arra gondolok, ha végre befejezem, mert be fogom fejezni a takarót is, a hímzést, a babákat is, - olyan érzés lesz, mint egy rég várt barát érkezése. Az pedig nagyon szép lehet.

Millió köszönet, hogy játszodtatok velem. Elolvastam és örültem minden egyes kommentnek, ma reggel pedig behunyt szemmel húztam egy nevet a harmincból. Kedves Éva, remélem, ugyanolyan örömmel fogod viselni a fehér kesztyűt, mint amilyennel én készítettem.