A magyar mondatban nem kell mindig lennie igei állítmánynak.

A harangvirágok kékje halk és harmatos.Az elálló nyuszifülek vidámsága puha és fehér.
Létezésük értelmének renoméja viszonylag szerény: apró, jólelkű biztatások ők csupán a rosszkedvű emberek világában.

Drága Bambi.

Enikő hófehér nyuszijánál (aki egyébként, ha jól sejtem, a Rémusz bácsi meséiben szereplő Nyúl megtestesítője is) péntek délután vettük észre, hogy egyik hátsó lábacskája úgy fityeg minden irányba, mint egy kis letört ág. Az állatorvos két lehetőséget ajánlott fel: elaltatni - ezt választja ilyen esetben szinte mindenki, mert csak egy nyúl, mert gyors, olcsó és kíméletes - vagy műtéttel megpróbálni jóvá tenni a talán jóvátehetetlent. Hétvége lévén, csak egy ide 70 km-re levő állatklinikát tudott ajánlani, ahol legalább egy röntgent tudnának készíteni.

Én is érzékelem, hogy ez egy nagyon apró része a világ nagy fájdalmának, jelentéktelen kis történet a történelem sodrásában - de aki szeret, még ha csak egy kis állatot is, nem adja fel olyan könnyen. Nem mintha nem hinnék a szeretetnek azon formájában is, mely elenged, ha kell. Összetört szívek vagy összetört lábak - igazán, nem olyan nagy a különbség...

 Elindultunk tehát gondolkodás nélkül (és én kicsit büszkén is, hogy ilyen melegszívű, csöppet sem praktikus családom van) a klinikára, ahol kiderült, hogy szilánkosra tört az a csöpp láb. Előtte megegyeztünk, ha így lesz, engedjük őt elaltatni - de most azt egyszer arra is büszke voltam, hogy előzetes megegyezésünket azon nyomban elfelejtettük. Kollektív emlékezetkiesés, van ilyen. Így esett, hogy most van egy szó szerint lábadozó, kicsi lábában kicsi vasrudat viselő nyuszikánk.
(Azt hiszem, nem baj, ha nevetséges leszek, miközben arra kérem minden melegszívű, nempraktikus barátomat, drukkoljon egy kicsit Bambi gyógyulásáért.)

Mademoiselle

kedvéért - hadd legyen neki olyan takarója, amilyenre a szíve vágyik!- tettem ki már jó ideje egy logót az oldalsávra, majd ennek jegyében horgoltam jómagam is két, még eztán elküldendő koczkát, s ami a játék utolsó feltételét illeti: közben Annácskával éppen matematikát tanultunk, némi sikerrel igyekezvén megcáfolni ama városi legendát, hogy nem jó korrepetítora a szülő saját gyermekének. De jó.
( Szeretem az emberek játékossága mögötti életkedvet - ezért is támogatom, általában egy-egy titkos lájkkal a mindenféle pályázat-, nyaklánc-, rajzverseny, koncertjegy-, fonal-, wellness-belépő-nyerési iparkodásokat.
Amélie-nek lenni annyira könnyű manapság.)

Akármilyen

kevés, teljesen hétköznapi emberrel is vagyok én itt éppen kézzelfogható napi kapcsolatban, mindenkiben látok mégis valamit, ami lenyűgöz, amiért ő megérdemelné, hogy az egyik legkedvesebb nézni-olvasnivalómban  (nyilván messze lakunk mi New York-tól, de ...) szerepeljen: a szemben lakó pék azért, mert fáradtan is mindig dúdolgat valamit; a kedvesnéni azért, mert minden héten ad nekem rózsát a kertjéből; Tanja azért, mert soha nem veszi komolyan, hogy én csak harmincperces óráért fizetek, s mert jövő keddre megkeresi nekem az Amélie-filmzene kottáját ; Joao azért, mert még senkit sem láttam ilyen alázattal és méltósággal viselni az elkeserítő tényt, hogy olyan régóta hiába keres munkát.

********

Az említett legkedvesebb nézni-olvasnivaló egyik legszebb történetének  pedig a google fordításnál kissé érthetőbbé tétele feletti igyekezetem szóra ugyan nem érdemes, de tegyük fel, hogy van akinek hasznos.

A Park Slope-ban találkoztam ezzel az emberrel,  a 7th Avenue-n. Nehézkesen támaszkodott a botjára, szemeit lesütve, eltorzult arccal. Megsajnáltam, ezért mosolyogtam és intettem neki, mikor elmentem mellette. Teljesen megváltozott az arca. Felragyogott, széles mosolyra derült, majd szívélyesen üdvözölt. Nem volt benne semmi kényszeredettség. Olyan embernek tűnt, mint aki úgy éli az életét, hogy közben megkeresi a boldogsághoz elegendő legkisebb kifogást is.

50 lépés után megfordultam, visszamentem hozzá. "Szeretném lefényképezni", mondtam, " mert olyan hatalmasat mosolygott rám, mikor elmentem ön mellett."

Azt válaszolta:" Nos, láttam amint valaki, akit még csak nem is ismerek, rámmosolyog. Az ég szerelmére, gondoltam, jobb lesz, ha sürgősen teszek valamit!"

**********

A minap,

alighogy kiléptem az ajtón, az egyik szomszéd magától kölcsönadta az ütvefúróját (mert mi éppen nem boldogultunk a miénkkel), a másik pedig, a "kedvesnéni", a következőket adományozta: három tojást, egy csokoládét és egy kis csokor rózsát. Csakis ennek köszönhető tán, hogy nem hal ki máris frissiben elkezdett keddi sorozatom.
Visszafogad engem ez a táj, talán.

Volt ott

még hegy, szél, fenyves, sziklák, juhok, pipacsmezők, hullámok, a kék hétféle árnyalata, ha az égszínt nem számolom hozzá. Olajfák és rózsák, s növények, növények, növények. Bor, gyantaillat, kövek, kagylók.
Emlékszem, egyszer mélységesen megbántódtam valami apróság miatt, - ("...és megköszönöm melankolikus alkatomat..." Váli Dezső) - reggeltől estig mind csak szomorkodtam, teljesen értelmetlenül természetesen, s a lehető legrosszabb példát mutatva mindeneknél drágább, szeretett gyermekeimnek. Emlékszem, olyan nevetségesen egyszerű dolgok szelídítettek aztán meg, mint: egy pohár tea, a finom vacsora, egy kis viccelődés.
Másnap hideg szél fújt, én pedig boldog voltam, hogy milyen sok szép cserépdarabkát találtam a néptelen tengerparton.

Milna,

a sziget nyugati részén fekvő halászfalu mindenekelőtt nevének kedvességével nyűgözött le. Az odavezető úton feltűnt, mennyi kisebb-nagyobb kőrakás van mindenfele, rendezetlenségében is nyilvánvalóan, hogy emberi kéz alakította ilyen különlegesre a tájat. Mikor aztán utólag olvastam, hogy a kőhalmokat asszonyok (soha nem voltam még annyira hálás, mint akkor és ott, saját kőrakosgató, asszonyi mivoltomra) rakosgatták össze évszázadokon keresztül, hogy így tegyék valamennyire művelhetővé a köves, kopár tájat - olajfát és szőlőt telepítettek a megtisztított helyekre - valami olyan meghatottság érintett meg, mint amilyet csak egy-egy kivételesen szép festmény, vers, regény képes kiváltani, s amiről Váli Dezső azt mondja, hogy "egy villanásnyi időre bemutatja Isten köpenye szegélyét."

A tengert

mindenképpen szerettük volna látni. S mivel a Velence utáni napokban minden éjjel máshol aludtunk Horvátország különböző tájain, kicsiny csapatunk eléggé bele is fáradt az utazgatásba, én leginkább abba, hogy minden áldott este és reggel a komplett csomagtartót ki és be kellett pakolni. Mikor a dalmáciai Splitből elindult velünk a komp Brac szigetére, jól esett a tudat, hogy onnan nem kell másnap reggel máris továbbállni.

Olyanok amúgy ezek a kis írások, mint az a néhány közönséges csempedarabka, amit a tenger partján szedegettem össze. Egy Mary Oliver vers jut róluk eszembe. Azért fontos még ilyen töredezetten is megírni őket, (-fontosabb, mint az az irdatlan ruhahegy, aminek kimosásával, elpakolásával alig tudok megbirkózni-) mert nem vagyok benne biztos, de azt hiszem: a legfélreérthetőbb, legcsiszolatlanabb szó is azért tud nagyon vigasztaló lenni, mert arról beszél, hogy van valami, ami gyönyörű és egész, amit nem lehet elmondani, csak apró darabokból kikövetkeztetve talán megsejteni. Azt hiszem, nem a rossztól, mert azt be lehet fedni a jóval, hanem a semmitől - magunkban és a világon - kell leginkább félni.

It's like a schoolhouse 
of little words.
First you figure out what each one means by itself, 
the jingle, the periwinkle, the scallop 
full of moonlight. 
Then you begin, slowly, to read the whole story. 
(Mary Oliver, Breakage)
 

Velence (3.)

Tisztában vagyok vele, hogy túlzásokba esem itt most éppen, de amennyire megbocsáthatatlan hibám ez a mindennapokban is, annyira próbálom azért kicsit szeretni is (mi mást tehetnék?) esendőségem eme újabb ékes bizonyítékát, mert aki túloz, az elég ritkán közömbös...és én például nem tudhatom, megyek-e még valaha Velencébe, hiszen annyi minden másra is kíváncsi vagyok, ezért nagyon jól meg kellett néznem most az egyszer a sok bordót és zöldet, a kopottat, a kedveset, az asszonyok keze munkájának megható nyomát az régi épületek ablakait díszítő mindenféle növényekben. Vendégévé fogadott ez a város egy teljes napig, én pedig köszönettel kicsit otthon érezhettem magam benne.

Velence (2.)

Nem mondom, mert tényleg sok turista nyüzsög Velencében. Mindig úgy képzeltem, én nem szeretem a tömeget, pedig de igen, nagyon is szerettem azt a sok-sok embert, a város pedig teljesen lenyűgözött. Hihetetlenül szépnek láttam. Nézegettem, mint mindenki más, az "illedelmes látnivalókat"* is, és én is, én is etettem galambokat a Szent Márk téren. Ahogy ott üldögéltem, azért is voltam nagyon boldog, mert tisztes távolságból - a világért sem mentem volna közelebb - láttam, amint egy fiú éppen megkéri a szeretett lány kezét. Annyira szeretném, hogy szép életük legyen, ugyanolyan szép, mint az a napsütötte, felejthetetlen pillanat ott, a Piazza San Marco közepén.

* Szabó Magda

Velence (1.)

Ausztria - Olaszország

Térkép alapján nekem úgy tűnt, mintha a két ország határa közelében levő hegyi tavacska ott lenne az út mentén, elég lesz majd kicsit kiszállni, kicsit gyönyörködni, majd továbbutazni, hogy még sötétedés előtt elérjük Velence külvárosát. Hát nem. A szép kis alpesi tó sokkal odébb, sokkal magasabban volt, annyira magasan, hogy azt szandálban és csöpp kis női hisztéria nélkül ki sem lehetett bírni. Az igazi vándorok persze tudják: nincsenek felesleges kitérők, a megtett útnak hihetetlenül fontos része a(z el)tévedés, a kedvetlenség is.

Este érkeztünk Velencébe, egy autópálya melletti kempingben találtunk szállást, két egymástól távol eső mobilház két apró szobája formájában. Mi felnőttek kétfele osztottuk a három gyereket, majd elmentünk aludni. Akinek (mint ahogy nekem is) kimaradt életéből a "menjünk világot látni egy hátizsákkal a hátunkon s énekeljünk át minden éjszakát egy üveg bor és néhány haver társaságában" korszak, az el sem tudja képzelni, milyen érdekes élmény ez. Első éjjel nagyon rengett az egész kis építmény, de  naivításomnak hála, eszembe sem jutott, mikor a gyerekek félve kérdezték ennek okát, a lehető leglogikusabb magyarázat. Bőven elég volt, hogy kényes borsószemkirálykisasszonyhoz méltóan csak  az autók, a mennydörgés, a villámlás, az éneklő fiatalok miatt ne tudjak csöppet sem aludni, kinek hiányzott, hogy még annak is tudatában legyek, amit másnap reggel olvastunk a hírekben: Észak-Itáliában földrengés volt, ( és azt hiszem, ezt egyesegyedül csak én nem vettem észre.)

Innsbruck

Hogy mi marad meg végül felejthetetlen emlékként egy-egy utazásból - most éppen ebből, melynek első teljes napját, Pünkösd vasárnapját, Innsbruckban töltöttük, ahol kerestünk egy templomot, hogy részt vehessünk az ünnepi istentiszteleten, ahol bejártuk a város majd' összes múzeumát s ahol azért kértem meg egy zenegép-kiállítás tárlatvezetőjét, hadd hallgathassam meg a Too much heaven-t, mert így szerettem volna búcsút venni a Bee Gees-től - nem tudom.
A gondolatok, kíváncsiságok, történetek, életérzések - mi más lehetne bármilyen utazás értelme? - a két magammal vitt könyv (Tolsztoj Háború és békéje, Hesse Üveggyöngyjátéka), a látni, átélni és éreznivalók kapcsán születtek meg bennem. Feledékenységemnek hála, amit nem firkáltam be azon nyomban a fekete kisfüzetbe, mind tovaszállt, remélem nem a semmibe.
A füzetbe leginkább virágokat, faleveleket préseltem mondatok helyett. Hálás vagyok, mikor megállítják az autót a kedvemért, s én visszaszaladhatok egy-egy érdekes kis növénykéért. Ez mindenképpen megmarad: a forróság, az útmenti por, a felém tanúsított jóindulat. Néhány nappal később, Horvátország déli, az északinál jóval kopárabb vidékén sárga virágok nyíltak mindenütt az út szélén. Minden virágnyíláskor visszavágyódik majd oda - így tartja a legenda - ha a megfáradt, térképnézegetésben kissé összezavarodott vándorlány ezek édes, finom illatát belélegzi. De ez egy másik, feljegyzésre talán nem is érdemes aprócska történet.