A tengert

mindenképpen szerettük volna látni. S mivel a Velence utáni napokban minden éjjel máshol aludtunk Horvátország különböző tájain, kicsiny csapatunk eléggé bele is fáradt az utazgatásba, én leginkább abba, hogy minden áldott este és reggel a komplett csomagtartót ki és be kellett pakolni. Mikor a dalmáciai Splitből elindult velünk a komp Brac szigetére, jól esett a tudat, hogy onnan nem kell másnap reggel máris továbbállni.

Olyanok amúgy ezek a kis írások, mint az a néhány közönséges csempedarabka, amit a tenger partján szedegettem össze. Egy Mary Oliver vers jut róluk eszembe. Azért fontos még ilyen töredezetten is megírni őket, (-fontosabb, mint az az irdatlan ruhahegy, aminek kimosásával, elpakolásával alig tudok megbirkózni-) mert nem vagyok benne biztos, de azt hiszem: a legfélreérthetőbb, legcsiszolatlanabb szó is azért tud nagyon vigasztaló lenni, mert arról beszél, hogy van valami, ami gyönyörű és egész, amit nem lehet elmondani, csak apró darabokból kikövetkeztetve talán megsejteni. Azt hiszem, nem a rossztól, mert azt be lehet fedni a jóval, hanem a semmitől - magunkban és a világon - kell leginkább félni.

It's like a schoolhouse 
of little words.
First you figure out what each one means by itself, 
the jingle, the periwinkle, the scallop 
full of moonlight. 
Then you begin, slowly, to read the whole story. 
(Mary Oliver, Breakage)