Épp

egy karácsonyi macaron-receptet olvasgattam, - s ha viselnék szemüveget, stílusosan a szemüvegem fölött kipillantva figyelhettem volna a fentről lefelé kígyódzó hangos dübörgés hatására ringatódzó csillárt, - mikor szabályosan beestek az ajtón, s még mielőtt újfent azt vélhettem volna, már megint összevesztek ezek hárman, elkezdték összevissza kiabálni hogy:

E   S   I   K      A     H   Ó  !

Ritkán

megyek be a városba, ezért minden egyes út különleges. Könyvtárba menni ünnep. Ebédre sajtos zsemlét eszünk ilyenkor az utcán, közben a gyerekek elmélyednek saját külön kis világukban.
Közben a fákról csak hullanak és hullanak a levelek, s láttam néhány idős hölgyet, akik nagyon szépen voltak felöltözve.
Kétségbeejtő kis hétköznapi bánataink enyhítését pedig sose mástól várjuk: teát főzünk, könyveket veszünk elő, szép csészéket, gyertyát, almát, csokoládét, (mindezek közül legfontosabb: a csokoládé).
Minden este zsoltárokat olvasok fel, mindenkinek külön-külön, s minden este másnapra teszem el a féligkész félpár zoknit.
Szép álmokat az egész világnak!

Szavakból, csendből

és zongorahangokból épülnek a terek, melyekben élek-halok.
Olyan terek ezek, ahol nagyon fontos, hogy a Clementi-féle sonatine-k olyan pontosan és szépen szóljanak, mintha az számítana.

A megtett út s az útelágazások döntései által behatárolt világomban mind több az, ami én itt már sose leszek. De az az egy, ami vagyok és még lehetek, annyira szép, ha én azt tudnám!

Köszönöm a játékot és a barátságot...Már tegnap becsomagoltam ajándékomat annak az egy ismeretlen barátnak, akinek ma reggel indulás előtt kihúzta ugyan Enikő a nevét, de nem mertem még én sem megnézni, csak nagy sokára.
Kedves Adin(k)a, nagyon örülök neked, s ha olvasod ezt, írd meg a címed, hogy útnak indulhasson  postaládád felé egy kis csomag.

Mikor

végeztem a kora reggeli teendőkkel, még megetettem a macskát, majd zenét tettem a fülembe, s elmentem megnézni a magányos erdőn át a domb túloldalán felkelő Napot. Ezt a sok szépet, ami körülvesz, hálás lelkülettel és vendégszerető háztartás vezetésének a megpróbálkozásával köszönöm meg. Mert - csakis magamnak mondom - aki sokat (vagy amennyit) kapott, az sokat adhat, s aki megtartja magának, amije van, annak hiába van meg mindene, mert nem lesz hasznos a "közönséges, fából faragott emberi életben." (Chambers)

Ui. Nagyon köszönöm a történeteiteket, annyira szépek, mindegyiket kinyomtatom majd és beragasztom a füzetembe. Köszönöm!

Mikor különösképpen

szokásosnak tűnik az előttem álló nap, mindig arra gondolok, hogy nem baj.
A fényképezőgépem a legjobb barátom, mert mindig velem van. Igaz, egyszer leejtettük, ezért néha nem működik, meg kicsit ütött-kopott is, nyilván. Este aztán néha visszanézem a képeimet, és soha nem látom őket szokásosnak.
Mi az, hogy szokásos nap, nincs olyan, hogy szokásos nap.

Múltkor a félelemről írtam, de most a bátorságról fogok, ha csak az egészen hétköznapi, másoknak egyáltalán fel sem tűnő bátorságról is...

Ha eszetekbe jut, időtök engedi, s kedvetek is úgy tartja: leírnátok egy-két szóban az utóbbi napok-hetek legbátrabb történetét? Nagyon érdekelne. S hogy én is adjak valamit, s mert majd' minden évben kigondolok valamilyen szerény játékot: a jövő kedd reggelig kommentelők közül kisorsolt valakinek majd küldök egy kis valamit, de talán leginkább csak csokoládét, teát, virágmagot, szívem minden szeretetét.

Elkezdem én: ma este, néhány hozzám hasonló korú bakfissal (akik közül csak egyiket ismerem) egyetemben, beautóztunk a városba életem első zumba órájára. Senki sem sejti, mennyi bátorságot kellett nekem ehhez az idők folyamán gyűjtögetni...

Reggelenként

már meglehetősen gyakran van odakint dér, s múlt tél óta most először tettem égő piros gyertyát a konyhaasztal közepére. Mert ősz van, köd van, és eső, meg hideg, és ez csodálatos.
Szeretem Signor Clementi D-dúr Sonatine-ját is. A kotta utolsó két sorát, tehát ezeket:

szeretem a legjobban.
Néhány napig beteg voltam.
Egyik nap néhány mentegetőző sor kíséretében kis csokoládét tettem borítékban a szomszédasszonyom (nem a kedvesnéni, hanem a másik) ajtaja elé.
Hajnalban beengedem néha Möszjő Micit egy kis alvásra a kanapéra. Védtelen vagyok a fehérsége és puhasága ellen, felvidít akkor is, ha nem akarja, akkor is, ha nem akarom.
Minden reggel gondolok - kéretlen hűséggel - valakire, aki már rég nem gondol rám.
Vannak még virágok a kertben, de még milyen szépek! Ünnep kimenni és csokrot szedni a lányok asztalára, meg az ebédlő párkányára. 
Szoktam félni, okkal-oktalanul, "pedig írva van, hogy örülj és az is, hogy ne félj" *.  Leginkább attól félek, hogy rossz vagyok vagy rossz leszek, meg telefonálni, emberek közé menni is, vagy elbontani az elrontott horgolt sapkát, s újrakezdeni. Nevetséges. Ilyenkor leülök, vagy megyek tovább, s várom, hogy a drága, mindennapi (meg)töréseken át utat találjon magának, s megérintsen a jó, a szép, a kegyelem.

Holnap, vagyis ma szombat, az egyetlen nap, mikor sokáig lehet aludni s remélni, hogy valaki majd csak ágyba hozza a kávét. Boldog hétvégét!

*Molnár Krisztina Rita, Mert nem örülök mindenkor

Az utazás,

melynek érdekében négy egész napot kértem és kaptam itthonról, - mert nincs mit tenni, két napig tart az oda és ugyanennyi ideig a vissza is, - hosszú, változatos, továbbá Thomas Mann és David Garrett urak társaságában meglehetősen szórakoztató volt, egyébként meg egyszerű és keresetlen is, hisz szép kerek születésnapján azzal gondoltuk meglepni (sikerült!) Anyut a testvéremmel együtt, amink éppen volt. Önmagunkkal.

Mikor

hazamegyünk a szüleimhez, mindig a gyerekek alszanak a lánykori szobámban. Most viszont, egy éjszaka erejéig, megint én. Reggel sokáig aludtam, s később, már visszaindulás előtt, minden apróságot még egyszer jól megnézegettem, aztán futólag kitekintettem az ablakon, majd kifele jövet halkan, szeretettel csuktam be magam után az ajtót.

Zoknit kötök,

ráadásul magamnak, ami azért furcsa gondolat, mert először mindig másnak szoktam. Természetesen a gyerekeknek, aztán természetesen ajándékba, de most - miután egy csomó másnak szánt, félbemaradt, rosszul sikerült ez meg az okán már végérvényesen elhittem, hogy képtelen vagyok bármit is jól megcsinálni ebben az életben, magamnak kötök, ráadásul zoknit, mert ősz van és fázik a lábam, s mert jó kis puha, hasznos, kézzelfogható megtestesülése annak a gondolatnak, hogy gondoskodnom kell magamról (is), s nem várhatom mástól a megoldást, ha fázom, vagy szomorú, vagy tanácstalan vagyok, vagyvagyvagy...

Az október meglehetősen komoran indult.
Egyébként a hétfő is, meglehetősen szürkén.
Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy nem baj.

Odabent a lélek olyan, mint nárdus olaj az alabástrom szelencében. A jót, mit évek során gyűjtögetünk, nem temet(het)i be a csend. Néhány őszi levél, egy szem fényes gesztenye, ráadásként egy pár készülő színes  zokni nekem elég, hogy megrepedjen, kiömöljön.

Boldog Októbert!