Mintha

kedvenc rajzfilmem egyre több motívuma kezdené átszőni napjainkat, mióta beköszöntött a hideg s  a Mici mindenféle agyafúrt trükkel* iparkodik - mindannyiunk legnagyobb vígságára és bosszúságára - benti macskává avanzsálódni, de is lehet persze, hogy csak képzelődöm.

* merő, megható nézés az udvar közepéről, nehogy elmulassza azt a pillanatot, mikor a szorgos   gazdasszony - énénén! - kitekint véletlenül a konyhaablakon
  megható, hajlításokkal tarkított nyivákolás az ajtó előtt 
  a kanapé megható elfoglalása
  megható pózok és pislogások, mikor ki akarjuk rakni a szűrét
  beteg gyereknek való megható dorombolás
  megható mérgelődés, ha zongoraszó zavarná álmát
  

A köd végülis

tényleg nem volt annyira sűrű, hogy az udvar másik végéből ne láttam volna az almafát, de az eget egész nap képtelenség volt megpillantani, s a Napot is csupán mint halvány aranyalmát az ág hegyén.
Mindenki tesz-vesz a saját kicsi világában.
(Az enyémben van betegség, magány, felborult vizespohár az íróasztalon s egy rosszkedvű macska is.)
Dietrich Bonhoeffer Követés c. könyvében azt olvastam ma reggel, hogy mi vagyunk a föld sója, s mi vagyunk a világ világossága - s nem azzá kell lassan, erőfeszítések árán válnunk, hanem azok vagyunk. Jókedv, napsütés, gyertyafény, érdem nélkül is íz és ragyogás vagyunk. A meghívás legalábbis erre szól.

Korán sötétedik.
Magyar népdalokat hallgatunk, s már ki tudja hányadjára segítek Magyarországról szóló kiselőadást, plakátot készíteni, hozzá zenét keresni. A kicsi végül nagyon szépet választ.
(Egyetlen Fekete István könyvet sem hoztunk magunkkal, s arra sem emlékszem, volt-e egyáltalán ilyenünk, s ha igen, hol hagytuk. Kétségbeejtő.)

Tegnap

egyike volt azoknak a szombatoknak, mikor boldogok voltunk, s nem is tudtunk róla. Nem mintha nem lettem volna érthetetlenül sértődékeny. Nem mintha nem folyt volna ki az idő számolatlanul a kezeim közül. Nem mintha maradt volna utánam valami kézzelfogható - mert amit fél napig főztem, elfogyott, s bármennyire igyekeztem fenntartani a rend látszatát egész nap, este mégis mosatlan-kupacok s félbemaradt társasjáték konyhában való szanaszét hagyásával tértem nyugovóra.
Az ősz még mindig gyönyörű.
Ez van.

Az Úr az én pásztorom.

Mikor már úgy vélem, csendesen és nyugodtan tudom szemlélni az összes veszteséget, (ich trauer nicht, ich weine nicht...) elszalasztott lehetőséget, az elpazarolt időt, szóval a visszahozhatatlanul elrontott kis és nagy dolgaimat, akkor - gondolom azért, hogy ebben a nagy csendben és nyugalomban nehogy érzéketlenné váljon a szívem, - egy  inkább rosszul, mint jól átzongorázott félóra végén, Tanja egyetlen mondata felkavar, megsebez, megríkat, megvigasztal, meggyógyít:
 Nem igaz, hogy nem vagy tehetséges, sőt úgy gondolom, ha gyerekkorodban elkezded, jó zongorista lett volna belőled...

(A Te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.)

Mikor

Sárát meglátogatja például a barátnő(félesége) a városból, viszonylag szerény szórakozási lehetőségeket tudunk felajánlani: az 1. vagy a 2. számú főösvényt az erdőben. Ez utóbbi hosszabb és van egy forrás is a mentén.
Szeretném hinni, hogy ez a csodálatos erdő itt egyike a még megmaradt szabad, biztonságos helyeknek ezen a világon. Ahol számtalan mellékösvényt is ismerünk már, s ahova - ( a borzalmas híreken összetört és megedzett szívem féltése ellenére ) - magukban is kimehetnek a gyerekek, csak tudjam, pontosan hova. "Tudod, oda, ahol nagyon vastag az avar, még a második pad előtt jobbra felfelé, ahol a múltkor is olyan nagyokat ugrált Cuki." Hát jó. Miután rendet rakok a konyhában, én is utánuk megyek megnézni a (homályon is át)ragyogó mosolyukat s a vörösfenyőket.
Ó, a vörösfenyők! Ilyenkor, november közepe táján a legszebbek.

A mai napból azt a

- képet viszem magammal, ahogy a negyedikes kislányok rám várnak órák után, (hátha őket is hazaviszem véletlenül...) de mivel késtem két percet, leültek a táskájukra s kötögettek
-  zenét viszem magammal, ami töredezett, lassú értelmet nyer az én ujjaim alatt is, s egyszer, nagyon sokára majd elmondhatom, bár senkit sem érdekel, hogy zongoráztam Muzio Clementi összes Sonatine-ját
- néhány németül olvasott verssort viszem magammal, melyek mindig eszembe jutnak, ha reggelenként kinézek a gyönyörű, novemberi ködben álldogáló almafánkra:
    Ich trauer nicht,
    ich rufe nicht,
    ich weine nicht -
    alles verfliegt
    wie weisser Rauch aus Apfelgärten.
   (Sergej Alexandrowitsch Jessenin, ford. Swetlana Geier)

Nemcsak

a délután esett s már tova is tűnt kevéske hó miatt gondolom úgy, hogy ma érkezett meg hozzánk a tél.  Csak úgy, tudom. A száradó s még fagyosan beszedett ruhák illatosak,  Mici aluszékony, nekem pedig jól esik vacogva is tenni-venni odakint.

Annyi örömöm van  - szinte restellek is ennyi idő után pont most rájönni - a német nyelv (örökös és végtelen időkig tartó) tanulásában. Tanítanak a könyvek, a versek, a zsoltárok (Isten németül szól hozzám...), a gyerekek, az egy-két barátnőm. Az a titka amúgy, hogy belülről kell, egy életen át, és nem idegenként. A magyarul egyben le sem fordítható "verinnerlichen" szó annyira szépen fejezi ki azt, amit átélek: belülről szemlélem, bejárom, belakom.

Ilyesmik miatt szoktam boldog lenni.

Cologne 3.

Estére nem nagyon marad már semmire másra erő, csak céltalanul egyik buszról a másikra szállni, s nézni szótlanul kifelé az ablakon át a nyüzsgő várost.
Egy boltban apróságokat veszünk magunknak s másnak, aztán már a vonatra várva az állomáson, két kezembe veszem egyik duzzogó kis copfos arcát, ( aki valami szebb, nagyobb ajándékra vágyott,) s szentbeszédet tartok: "Őrizd meg mindig, leányom, az egyszerűséget."
Kinevetnek, én is magamat, pedig igazam van.

Cologne 2.

Egyetlen nap alatt nem lehet megismerni egy várost.

Köln óriási, a hozzám hasonló falusi lányok meglehetősen elveszettnek is érzik magukat benne. Mindenkinek zene van a fülében, nyomogatni-nézegetnivaló  a kezében - s mint rengeteg külön kis világ lebegnek egymás mellett az emberek, a másik felé irányuló bármiféle figyelmesség hiányában. Végig attól féltem, elsodródnak mellőlem a gyerekek. Ők is, én is túlságosan megszoktuk az erdők-dombok szabadságát.

De az épületek!
De a Dóm és a Rajna, s a múzeumok!
A könyvesboltokat pedig kérlek szépen, szívfájdalmam mérséklése okán, egyáltalán ne is emlegessük...

Cologne 1. - ( mindenféle gondolatok )

Rendszeres időközönként elfog a nagyváros utáni érthetetlen vágyakozás. Nézem a térképet s kíváncsi leszek, mi lehet egy név mögött. Távolság nem számít, praktikus szempont nem szempont, nem félek a csalódástól, mindegy milyen az időjárás.

Néha annyira szeretünk valakit, hogy elutaznánk a világ végére is meginni vele csupán egy csésze teát.

A messzi utakra való elindulás készsége, mit nem tör le annak  valószínűsége sem, hogy nem is vár rám senki - egyébként, azt hiszem, egyik  legnagyobb kincsem ezen a világon.