Kinyíltak

a kertben a pünkösdi rózsák!
Már hétfőn is virágoztak ám. Csak híján vagyok kissé mostanában a békés magánéletnek, ezenkívül egy halom apró elhibázott - feleségként, anyaként, s kitudjamégmiként nyújtott - gesztus felett tépelődöm nap mint nap, valamint arra gondolok, fog-e vajon szeretni így még valaki. A mindennapi kis harcok, melyeket kényelmesebb lenne szemlesütve elkerülni ugyan, megtépázzák a ragyogást.

Minden nap arra gondoltam: legyenek akkor a pünkösdi rózsák az ünnep. És legyen az is, ahogy majd írok róluk. Nekem ünnep a virágok és az írás. Mindig ugyanaz a téma.
Tegnap este egyenként levágtam a már földre hajló virágokat, majd vázába tettem őket, hogy szép legyen a vasárnap reggeli ébredés. A késő este még utolsó nekifutással valamennyire rendberakott konyha és nappali, a kis asztalon az óriási rózsaszín virágok, ahogy besüt rájuk a Nap - ez ünnep, remény és erő. Ez az igyekezet, ez a fáradozás, ez az időnkénti elkeseredés, s a mindent átölelő szépség : ez az emberi élet, melynek minden napjáért érdemes hálásnak lenni.
Én ebben hiszek, még akkor is, amikor egyáltalán nem.

God will make a way where there seems to be no way
He works in ways we cannot see, he will make a way for me
He will be my guide, hold me closely to His side
With love and strength for each new day
He will make a way, he will make a way.

Ma:

1. Az idei első esküvő a kórussal. A menyasszony végig duzzogott, de mivel az ifjú pár háttal ült az ünneplő tömegnek, ezt csak mi, a pap és a ministránsok láttuk. Úgy éreztem, nem tehetek mást, minthogy a tőlem telhető legszebben énekeljek, s közben áldásért imádkozzak számukra, hogy mindenek ellenére, a szeretet soha, de soha ne múljon el. (Csodálkozni ugyan szabad, de ítélkeznie csak annak, aki még sohasem duzzogott alkalmatlan pillanatban...)
(Csak magamnak jegyzem fel, hogy ezeket énekeltük: Baba Yetu, Hail Holy Queen, Hallelujah, The Rose, 500 Miles (a katolikus liturgiához illő német szöveggel), I sing holy, I will follow him, Oh happy day)
2. Gyönyörűen virágzik az udvar közepén a bokor, tele van rózsaszín virágokkal. Annyira boldoggá tesz, majd' kiugrik a szívem a helyéről.
3. Óriásit sétáltunk az egyik kisasszonnyal az erdőben. És ez is annyira boldoggá tett, hogy majd' kiugrott a szívem a helyéről.

Mert

zajlik a felújítás és az élet, s mert vele együtt zajlom én is, tudom értékelni a váratlanul adódó csend-töredékeket, mentateából és friss perecből álló reggelit a péknél, ahova csak friss zsemlét venni tértem ugyan be, de nem tudtam ellenállni egy ablak melletti üres asztal csábításának. Vannak emberek, akik ragyognak. Én nem, mert én megint egyszerűen csak álmos vagyok, és karikásak a szemeim, de azért örülök én is, hogy élek. Olyan mondatoknak tudok még nagyon örülni, melyek mellett mások gyanútlanul mennek tovább. Például: " A monitoron látható fotó mindig sokkal szebb, mint a nyomtatott kép, mert míg az előbbi fényt sugároz, a második fényt tükröz vissza." 
Vagy Váli Dezső vallomásának:

Reggel vallásos vagyok. Imaidőm évtizedek óta 05:40 - 06:40.
Utána hívő.
Hívő módra biciklizem és hívő módon mosok fogat.
Másképpen ezáltal?
Igen.
Másképp is festek? Műterembelső-témát?

Igen.
(Élem és vallom)

 A kórussal pedig új dalt tanulunk, s míg a páraelszívót takarítom ki az elmúlt évszázadok alatt lerakódott zsírtól (az nem számít mentségnek, hogy a belseje nem látszik, s ezért még sose jutott eszembe ott is megtisztítani...), ezt éneklem, hívő módra.
Másképp takarítok koszos páraelszívót ezáltal? Igen.
 

...

Hogy elégedetlen vagyok azzal, ahogy kinézek a képeken a hiúságomat, s hogy elégedetlen vagyok azzal, ahogy elrohannak a napok bármiféle látható eredmény nélkül az oktalanságomat bizonyítja. Csak az vigasztal, hogy hiányosságaim alázatra is tanítanak, és bölcsességre. Senki sem fog kevésbé szeretni amiatt, mert nem maradok örökre vékony, erős, szép és okos.
Kincseinket vajon nem szétosztogatásra kaptuk?

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
(Weöres Sándor: Tíz lépcső)

Az év

eddigi legforróbb napjából 5 órát alvással, 9 órát autóvezetéssel - s ebből 5 órát gyakorlatilag dugóban való álldogálással és araszolással -, 7 órát pedig nem tudom mivel töltöttem. Főzés, locsolás, pakolgatás, na de hét órán át? A maradék 3 órából egy fél órát tartott az az általam éppen magánüggyé nyilvánított történet, ami miatt az egyik kisasszonnyal Erlangenbe utaztam, a hátralevő 2 és fél órát pedig a kellemest a hasznossal való összekötés jegyében városnézéssel töltöttük. Megnéztük a botanikus kertet - elnézést, de botanikus-kert-rajongó vagyok... -, megnéztünk néhány utcát és megnéztünk egy önfeledten fürdő verebet a szökőkút vizében.
Nem érdemes egyébként számolni az órákat, mert mindig túl keveset alszom.
És túl hamar telnek el egyetlen életem értékes napjai.
De ha már ilyen gyorsan, lehetne-e, hogy mindegyikben legyen valami kis értelem, valami kis maradandó, valami kis önzetlen? Légyszí.

"...a világ

nem egyszerűen a világ volt, függetlenül tőle, hanem éppen az ő világa, és lehetősége nyílt az jóvá és barátságossá alakítani."
(Thomas Mann, József és testvérei)
Igazából értem és megértem, hogy lehet a világot úgy is látni, mint egy hatalmas, kegyetlen, bűnös helyet. Átutazók vagyunk mindannyian itt csupán.
Ki ne ismerné jól az idegenség érzését? Ki ne várná akár tudva is, hogy hiába, egy szeretett személy érkezését, aki belépve a fülkébe puszta jelenlétével elűzné az elfelejtettség érzését?
Útitársai vagyunk egymásnak itt. Ez a világ pedig a mi világunk, és jó benne élni.
Ma reggel, egy jó kis hangos és poros házfelújítás kellős közepéről ugyanazt a dalt küldöm tovább mindenkinek, akit szeretek, amit az öcsém is küldött nekem a messzi távolból.
(Köszönöm az internet gyorsaságát! Köszönöm, hogy van testvérem! Köszönöm, hogy van dalom! Köszönöm, hogy szétverhetjük, majd sokkal szebbé tehetjük a fürdőszobánkat! Köszönöm, hogy ugyan az első wc-csészét, amit rendeltünk, leejtették, de a másodikat! A másodikat már nem.)
Szóval, Márti dala:

Tudom-tudom,

hogy az a heti fél óra zeneóra luxus ám, de én pont azért nem nélkülözhetem őket mégsem, amiért a lassú olvasásra méltó könyveket sem. Egyszerűen csak annyiról van szó, hogy segítenek élni. Nem tudok másképpen zongorázni, mint ahogyan élek, mint amilyen vagyok, ezen a héten mondjuk éppen bizonytalanul, visszafogottan, szégyenlősen, s hiába, hogy a hangjegyeket s a ritmust illetően nem is annyira rosszul, mert egyáltalán nem ez a cél. A jóindulattal mondott kritika édes ajándék, s úgysem lehet nekem olyat mondani, amit én már magamnak százszor el nem mondtam volna, - mégis, köszönöm azt a mondatot, hogy: "Denk daran, das es jetzt allein dein Klavierstück ist. Spiel es mit Mut und Selbstvertrauen..."*

* "Gondolj arra, hogy ez most egyedül a te zongoradarabod. Játszd bátran és önbizalommal..."

Málta (3.)

Azért vágytam ám haza nagyon. Olyan időt igénylő az a folyamat, ahogy lassan otthon érzem itt magam, mert hát hol máshol, ha nem itt? - s akármilyen rövid időre utazom el, mindig azzal a kérdéssel térek vissza, visszafogad-e a táj? Egyébként vissza, s fehér cica várt itthon, s millió tennivaló, s ideje félretenni a képeket. Látom, van egy csomó tükörbe fényképezett felvétel, hogy énis, énis rajta legyek valamelyiken: én a Mdina belvárosa mosdójának a tükrében, majd mindannyian a lift tükrében, én az apartman nappalijának tükrében, majd a kisasszonyokkal az összes lehetséges kombinációban, s még sokféle.
Szóval home, sweet home. A kórussal a nyár folyamán templomi esküvőkön énekelünk itt-ott, s én most külön tanulom azt a vagy tíz dalt, amit a többiek rég tudnak.
Olyan lassan illeszkedem bele újból a hétköznapokba, mint ahogy az éppen dúdolt ének  alt szólamára találok rá magamban: lassan, mélyen, biztosan...

Málta (2.)

Teljesen elvarázsolt az a mód, az a báj, ahogy virágoztak a csupa-kő, csupa-szikla városok. És a hatalmas kaktuszok az út mentén! Gyakorlatilag még most sem tértem magamhoz a csodálkozástól.

Málta (1.)

Előszó: most először éreztem késztetést arra, hogy ne írjak ilyen kis úti beszámolókat, amilyeneket szoktam pedig. Nem is tudom miért, de néha én is érzem, hogy annyi év után lassan már nem olyanok a blogok, mint voltak, s egyébként is annyi minden megváltozik, amit én szívesen megőriznék úgy, ahogy van. Hogy aztán mégiscsak írok kis úti beszámolót, amilyet mindig szoktam, az azért, mert szeretem azt a szót, hogy "mégiscsak", s mert a szívem megszakadna, ha a világnak ez a kis mesélős sarka egyszercsak eltűnne.

Szóval Málta. Merthogy ez is belefért a pünkösdi szünidőbe és a költségvetésbe, és ezt köszönöm.
Málta csodálatos. Szeretem a kicsi szigeteket, mert néhány nap alatt is be lehet őket keresztül-kasul járni, lehet kedvenc elhagyatott tenger-öblöt és kávézót máris szívbe zárni, és észrevenni, hogy a máltaiak szeretik a cicákat. Két dolog hiányzott amúgy itthonról: a zongora és a Mici. Utazáskor mindkettőt muszáj itthon hagyni: az egyik túl nehéz, a másik pedig annyira retteg, ha autóba tesszük, hogy valószínüleg már a falu szélén idegösszeroppanást kapna.
Szóval Málta, szóval a cicák, szóval kedvenc kávézó. Ez utóbbiban egyetlen kávét sem ittam, de azért szeretem, mert komoly cica ül az ajtajában, és ellenállhatatlan kis tábla hívogat befelé: Get your books from here. (És akkor ide rajzoltak egy könyvet). 1 Euro each!!

"Elfogyatkozott

és meghala; de három nap múlva ismét föl fog támadni. A mélység kútjába zuhant alá Attar-Tammúz mint esti csillag; de bizonyos volt, hogy mint hajnali csillag megint kikel majd belőle. Ezt nevezik reménynek, ami igazán édes ajándék. És mégis van benne valami tilalmas, mert megrövidíti a szent pillanat méltóságát, és elébe vág a körforgás ünnepi óráinak, amelyek még nincsenek itt. Minden órának megvan a maga tisztessége, és nem él jól az, aki sohasem tud kétségbeesni. Józsefnek ez volt a nézete. Reménye mintegy legbizonyosabb tudás volt; de ő a pillanat gyermeke volt, és sírt."
(Thomas Mann, József és testvérei)

S még egy, már sokszor idéztem:  "Inexcusable to travel - or even live - without taking notes."(Kafka:Travel diaries)

Kicsit sűrű volt az élet, majd kicsit elutaztam, és sokkal kevesebbet jegyzeteltem, mint szerettem volna, így az összes jó gondolatom jött és ment, a kis fekete füzetben mindössze egyetlen Thomas Mann idézet tanúskodik a 2000  m magasságban eltöltött napok olvasmányáról, valamint néhány fénykép az időközben szétesőben lévő gépem memóriakártyáján, továbbá az egyetlen jó farmernadrágom térdén még mindig ott ékeskedő fűfolt, mikor letérdeltem megcsodálni a kis fehér krókuszokat a csodálatosan lágy reggeli fényben. A lábnyomokat már rég betemette a friss hó, minden bizonnyal.

A Biblia pedig, és Thomas Mann mindent tud, amit az emberi lélekről itt tudni lehet. Elképesztő.