Azért vágytam ám haza nagyon. Olyan időt igénylő az a folyamat, ahogy lassan otthon érzem itt magam, mert hát hol máshol, ha nem itt? - s akármilyen rövid időre utazom el, mindig azzal a kérdéssel térek vissza, visszafogad-e a táj? Egyébként vissza, s fehér cica várt itthon, s millió tennivaló, s ideje félretenni a képeket. Látom, van egy csomó tükörbe fényképezett felvétel, hogy énis, énis rajta legyek valamelyiken: én a Mdina belvárosa mosdójának a tükrében, majd mindannyian a lift tükrében, én az apartman nappalijának tükrében, majd a kisasszonyokkal az összes lehetséges kombinációban, s még sokféle.
Szóval home, sweet home. A kórussal a nyár folyamán templomi esküvőkön énekelünk itt-ott, s én most külön tanulom azt a vagy tíz dalt, amit a többiek rég tudnak.
Olyan lassan illeszkedem bele újból a hétköznapokba, mint ahogy az
éppen dúdolt ének alt szólamára találok rá magamban: lassan, mélyen, biztosan...
5 comments:
Olyan jó közel lenni a természethez, az elemekhez: víz, kő, növény, levegő, napfény...
Én ha hazajövök( régen voltam viszonylag hosszabb időre távol), de meg kellett mindig szokni újra a saját otthont. Változó idő alatt, általában egy éjjel-egy nap erre elég volt, de a fejemben az emlékek tovább dolgoztak természetesen. Hihetetlen mennyire belénk ivódik az új táj, az új élmény. Minél inkább kiéheztünk rá, annál inkább!
olyan gyönyörűen irsz, fotózol, gondolodsz, érzel...(akármelyik bejegyzésedben) (bár csak a te stilusodhoz hasonlóbban: "finom"abban tudnám ezt leirni...:)
Én csak ennyit: vártalak:)!
Csodásak a képek, a pillanatok soha-el nem-múlóak, ott vannak a mi emlékezetünkben is általad. Az a naplementében a szélfútta lánykád-mesés
Jaj de szép képek! De jó lehetett!! De rég voltam valahol!!!
Post a Comment