Ha rövid távú

emlékezetem nem csal, márpedig szokott, a hosszú távú is, az elmúlt hónapban - ha a számtalan félig olvasottat nem számolom, - mindössze három könyvet fejeztem be, mégpedig Truman Capote Die Grasharfe és Frühstück bei Tiffany c. írásain kívül Ulickaja Örökbecsű limlom-ját. Ez utóbbiban volt egy olyan gondolat, hogy az egoizmus fontos önvédelmi ösztön, ugyanakkor önmagára hagyva bezárja az embert a magány csapdájába. A saját maga körül való forgolódásra épített lét pedig megbetegít. Ezt a betegséget hívhatjuk, ahogy akarjuk: depressziónak, magánynak, belső válságnak, motivációvesztésnek, vagy egyszerűen halálos unalomnak. 
(Ezen bejegyzés nem azon szerencséseknek szól, akik sosem álltak még gyönyörű, mozgalmas életük közepén halásosan unatkozva...)
Mindig is kimondhatatlanul vágytam rá, hogy valami hősieset véghezvigyek. Nem magamért, másokért. Mert mindig sokat olvastam, és sok példaképem volt, ezért hát javíthatatlanul romatikus lettem.
Az évek során csak annyi változott, hogy tudom: az is hősiességnek számít, ha milliomodjára is, tudva, hogy semeddig sem tart, kedv nélkül is gyönyörű rendet teremtek a konyhában. Majd jókedvűen szabad kezet adok a gyerekeknek, hadd süssenek valamit, amiből akár a szomszéd idős néniknek is lehet majd adni. Bármilyen apró szívesség legyőzi az egy-egy esős szombat délelőtt szokásosan elénkpenderülő hétfejű nyafogást és unalmat.
Aztán újból rendet teremtek, gyönyörűet. Újból és újból, míg világ a világ.
Uram, Te, ki mindeneknél drágább vagy nekem, látod a lelkemet: tőlem ebben a pillanatban ennél többre nem telik.