Őszi bánat

nyílt a kertben, idén először. Gyönyörű - mint a szitáló eső, a sár, a fakuló színek, a kivágott fa illata az erdőben. Mint édes, nekem szóló üzenet panírozás utáni maradék lisztben a tálca alján.

Ugyanazért szeretem az őszt, amiért a kisasszonyok nem: az átmenetisége miatt.
Olyan érzés, mintha örökösen útközben lennénk. Olyan érzés, mintha végetérnének örökkévalónak hitt dolgok, mint ahogy véget is érnek. Megértem, szeretettel és mélységesen... Hiszen a fa sem azért hullatja le levelét ősszel, mert az helytelenül tartózkodott ott, hanem mert most ennek van ideje. (Váli Dezső)
Általában - most elárulom - minden egyes szóért megszenvedek, minden mondatot sokáig csiszolgatok. Hogy aztán ugyanazt mondjam el, csak éppen ezerféleképpen:

aki útközben is, a semmiből is tud otthont teremteni, annak igazi otthona van;
aki nem szomorú, bár oka épp lehetne rá nem is egy, annak igazi öröme van.

Aki ennyi

idő után sem unt meg blogot írni, nyilvánosat, s tele is tűzdelni jól-rosszul sikerült fotókkal
- az vagy nagyon exhibicionista (aki az idegen szavak szótára szerint nem más, mint valaki, aki szereti a belső énjét, stílusát minden áron megmutatni a külvilágnak),
- vagy annyira hálás mindenért, ami az életéhez tartozik, - még saját magáért is, még akkor is, ha csak nagyon ritkán szerepel a kamera másik felén - hogy ezt csak így tudja megköszönni.
Köszönöm.

Azt a

pillanatot szoktam szeretni a legjobban, mikor már akkora a káosz a konyhában - mondjuk főzés után - hogy azt sem tudom, mihez fogjak. Ennél rosszabb nem lehet, szoktam gondolni mikor milyen keddvel. Kicsit hasonlít a lélek belefáradásához, a ponthoz, mikor már úgy érzem, reménytelenül agyonfilozofáltam magam. Belefáradtam a tanulásba, az olvasásba, a gondolkodásba, mindenbe. Körülnézek a rendetlenségben, majd keresek egy kicsi helyet ahonnan elindulhatok. Helyére rakom az olajat, a lisztet, elmosom a nagyobb edényeket, el is törölgetem, majd elpakolom - centiméterenként haladok, de haladok. Ha körülnézek a kertben, azt is látom, lehetne minden sokkal szebb, sokkal rendezettebb - de így is olyan jó.  Szép az otthonunk. Nem azért, mert tényleg  szép, hanem mert otthon, s itt minden munkának megvan - ha nem is a látszata, vagy a tartóssága, de az értelme.
Néhány ágból tüzet rakunk ha úgy támad kedvünk s azt szeretnénk, hogy letegyék végre telefonjaikat a gyerekek - majd míg a parázsra várunk, annyi részre osszuk a pillanatok alatt összegyúrt tésztát, ahányan vagyunk. Közben rádiót hallgatunk halkan.  Mindenki elkészíti a saját vacsoráját, ahogy szereti - kettéhajtott, alufóliába csomagolt, picit elégetett, parázson sült pizza (modern hamuban sült pogácsa) lesz kérem, hozzá kissé pernyés forró tea.
Minden egyes nap így vagy úgy, de pótolhatatlanul eltelik. Esténként mint levetett kardigánt hajtogatok össze s teszek le jóságos kezekbe mindent, ami befejezetlen és megoldatlan.
Távoli céljaim, ha vannak is, ködbe vesznek.
Egyetlen napot viszont úgy éltem végig, amennyire rosszul vagy jól csak tudtam - s ennél többet nem vár el tőlem senki - egyszer talán még én magam sem.

A nyáron

szedett dióból kenyeret sütöttünk végül, diós kenyeret mégpedig.  Mert a mindennapi kenyér, a mindennapi öröm s a mindennapi mindenféle - ami a túlélésen túli élethez szükséges - nem sültgalamb. Sohasem magától értetődő, hogy egyszer csak ott van frissen, szeretettel elkészítve a konyhaasztalon.

Kell hozzá 200 gr dió, amit egy serpenyőben kissé megpergelünk, de nem nagyon, mert akkor keserű lesz. Kell hozzá 1 kg liszt, 2 csomag száraz élesztő, 20 gr só, 3/4 liter langyos víz - ezekből tésztát gyúrunk, végül hozzáadjuk még a pörkölt diót és két kanál olíva olajat. Másfél órát kelesztjük, majd még egyszer összegyúrjuk, formálunk belőle két kenyeret, tepsibe tesszük és 20 percig ismét kelni hagyjuk. Előmelegített sütőben 200 fokon 1 órán át sütjük.

Aztán.
Szeretem az új IKEA katalógust. A magyar szöveget  - A hétköznapok mindennél fontosabbak - ugyan nem annyira, nem mintha én jobban le tudtam volna fordítani, de németül sokkal szebbre sikerült: Jeder Tag ist der wichtigste Tag. Ja, hogy a berendezési tárgyakat kellene benne nézegetni...hát én először a szövegeket szoktam, mindenütt. Most is három szép mondatot keresek a magam készítette három kis jegyzetfüzet első lapjára: útravalónak kellene a holnapi tízórai mellé. Kezdődik az iskola.
Jó mondatokat pedig bárhol lehet találni. Bárhol.
Egy bizonyos lobogó hajú kisasszony pedig, aki legszívesebben egyben átugraná az összes iskolás évét ami még hátravan, pont egy IKEA mondatot kap mindenesetre, szeretettel, későbbi megértésre:
Minden egyes nap a legfontosabb.

Csakis csokis

tortát süssünk, mondta a kicsi, s mi másat, kérdeztem költőien magamtól én is, ha semmilyen alkalomból sütjük, csak úgy, mert szeretjük a mindennapjainkat - amikor nem történik semmi, nincs születésnapja senkinek, nem látogat meg senki, nem látogatunk meg senkit - egyszerűen csak együtt vagyunk s az élet egyszerűen csak jó, nagyon jó.

Ryunosuke

Akutagawa Batátakása (németül Batatenbrei) c. novellája egy olyan szegény, szerencsétlen emberről szól, akinek egyetlen kincse egy titkos kívánság volt: bárcsak jóllakhatna egyszer batátakásával. Mikor valami csoda folytán teljesülni látszik a vágya, hirtelen meghátrál, s elkezd mindenfélét kitalálni, csakhogy mégse kelljen megennie az elébe tett kását, vagy ha igen, kicsit kevesebbet, kicsit később - mint aki tudta előre: ha beteljesül amiről addig csak álmodozott, nem marad már semmije ezen a világon.

Napjaim jó részében lemaradásaim behozásával foglalkozom - szinte elképzelhetetlen a cél: piacképes(ebb)é kéne tennem magam. Reggelenként még jó. Még zöldell a remény, még van erő, csillog a harmat a mezőn, s a hiányok nem fájnak, hanem gazdagítanak. Ami hiányzik, egyrészt tudásbéli: azért gazdagít, mert szeretek tanulni, s örömmel tölti meg a napokat, ahogy lépésről-lépésre haladok egy amúgy reménytelenül hosszú úton. Nem fenyeget a veszély, mint Akutagawa emberét, hogy semmi nélkül maradok.
Ha már hiány, jól meg  kell választani: legyen betölthetetlen. Legyen végtelen.
Én, ha mást nem is, - mert ki tudja,  fogok-e tudni vagyont gyűjteni nekik - a tanulás szeretetét és mindennapiságát hagyom örökségül a gyerekeknek. Tessék, kedves Mary Oliver*: ezt tervezem tenni egyetlenegy, drága életemmel...
...ma délig legalábbis - mikor majd főzök egy fazék levest is a tegnapról megmaradt zöldséges lasagne mellé - mindenképpen.

* “Tell me, what is it you plan to do with your one wild and precious life?” Mary Oliver - számomra kedves költő, gyönyörű verseket ír az erdőről, mezőről s az életről, tegnap volt a születésnapja

Megérkezett az Ősz.

Odakint sár van és hideg, s mint mindig, az öröm ismerős érintésével fogadom a változásokat. Ez a legkedvesebb évszakom.
S mert nem csak kenyérrel él az ember,
 a leglehetetlenebb helyeken - akár az asztalról lecsorgó rendetlenségben, a pocsolyákban, a csőtörés után mintásra száradt plafonban: szóval életem hétköznapi költészetének megannyi színhelyén - megbúvó szépség éltet, s az olyan mondatok, mint amilyet ma reggel mondott a tanácsadóm a Munkaügyi Hivatalban:
"Hölgyem, az ön esete nehéz. De nem reménytelen."