Friday, September 19, 2014

Azt a

pillanatot szoktam szeretni a legjobban, mikor már akkora a káosz a konyhában - mondjuk főzés után - hogy azt sem tudom, mihez fogjak. Ennél rosszabb nem lehet, szoktam gondolni mikor milyen keddvel. Kicsit hasonlít a lélek belefáradásához, a ponthoz, mikor már úgy érzem, reménytelenül agyonfilozofáltam magam. Belefáradtam a tanulásba, az olvasásba, a gondolkodásba, mindenbe. Körülnézek a rendetlenségben, majd keresek egy kicsi helyet ahonnan elindulhatok. Helyére rakom az olajat, a lisztet, elmosom a nagyobb edényeket, el is törölgetem, majd elpakolom - centiméterenként haladok, de haladok. Ha körülnézek a kertben, azt is látom, lehetne minden sokkal szebb, sokkal rendezettebb - de így is olyan jó.  Szép az otthonunk. Nem azért, mert tényleg  szép, hanem mert otthon, s itt minden munkának megvan - ha nem is a látszata, vagy a tartóssága, de az értelme.
Néhány ágból tüzet rakunk ha úgy támad kedvünk s azt szeretnénk, hogy letegyék végre telefonjaikat a gyerekek - majd míg a parázsra várunk, annyi részre osszuk a pillanatok alatt összegyúrt tésztát, ahányan vagyunk. Közben rádiót hallgatunk halkan.  Mindenki elkészíti a saját vacsoráját, ahogy szereti - kettéhajtott, alufóliába csomagolt, picit elégetett, parázson sült pizza (modern hamuban sült pogácsa) lesz kérem, hozzá kissé pernyés forró tea.
Minden egyes nap így vagy úgy, de pótolhatatlanul eltelik. Esténként mint levetett kardigánt hajtogatok össze s teszek le jóságos kezekbe mindent, ami befejezetlen és megoldatlan.
Távoli céljaim, ha vannak is, ködbe vesznek.
Egyetlen napot viszont úgy éltem végig, amennyire rosszul vagy jól csak tudtam - s ennél többet nem vár el tőlem senki - egyszer talán még én magam sem.


7 comments:

aarkus said...

Legalább olyan melengető volt ezt most olvasni (hideg van itt az irodában, nagyon fázom), mintha ott ülnék a tüzetek mellett, Márta. :-)

Thea said...

Nem is tudom, hogy mondjam.
Inkább csak mutatom, jó? : <3

Éva said...

Mici is várja a vacsoráját a tányérja mellett!

Piroska said...

Épp a héten raktunk mi is tűzet az udvaron :) Megsütöttük a padlizsánt(vinetát) és a kápiát, amit majd közösen meghámoztunk és mélyhütőbe raktuk télire...

Hálás köszönet a mai bejegyzésedért!

iri said...

Mennyire atlenyegul szavaid altal a sokszor megszokottnak,rutinosnak tuno mindennap.S az ,hogy szivunk szerint szolsz

Erzsébet said...

a legjobb volt a "rakunk" szócskát olvasni :)

ivetabt said...

Én a káoszt tegnap este családostul számoltam fel. És most, hogy ülök kora reggel a nappaliban,félig sötétben, s látom a rendet, a békét, azt gondolom, milyen jó most nekem. Jó itt lennem.

A tűzre én is vágyom. Gyermekkorom része volt, akárcsak a sátorozások a Kis Duna partján. Ha kora reggel még semmi sütnivalónk sem akadt, halat sem fogtak még az apukák, elfutottunk a közeli kukoricásba és az elcsent takarmánykukoricát sütöttük meg magunknak. Akkor az is jó volt.