Tuesday, September 30, 2014

Őszi bánat


nyílt a kertben, idén először. Gyönyörű - mint a szitáló eső, a sár, a fakuló színek, a kivágott fa illata az erdőben. Mint édes, nekem szóló üzenet panírozás utáni maradék lisztben a tálca alján.

Ugyanazért szeretem az őszt, amiért a kisasszonyok nem: az átmenetisége miatt.
Olyan érzés, mintha örökösen útközben lennénk. Olyan érzés, mintha végetérnének örökkévalónak hitt dolgok, mint ahogy véget is érnek. Megértem, szeretettel és mélységesen... Hiszen a fa sem azért hullatja le levelét ősszel, mert az helytelenül tartózkodott ott, hanem mert most ennek van ideje. (Váli Dezső)
Általában - most elárulom - minden egyes szóért megszenvedek, minden mondatot sokáig csiszolgatok. Hogy aztán ugyanazt mondjam el, csak éppen ezerféleképpen:

aki útközben is, a semmiből is tud otthont teremteni, annak igazi otthona van;
aki nem szomorú, bár oka épp lehetne rá nem is egy, annak igazi öröme van.


3 comments:

Erzsébet said...

Komolyan mondom Márta,add ki ezt a blogot...vagy belőle...vagy magadból mást. Nem kell csiszolgatni (szerintem)...ez a panírozott fordulat is...elgondolkodtató, több rétegű üzenet, amibe én is fantáziálhatom a magamét: a lánya írta, a férje írta, a lánya írta, mint a kamaszok ahogy szoktak és félreérti...Lehet ez a nyugalom, ami talán néha sok neked, éppen azért lett köréd, hogy legyen ideje ilyen dolgoknak megfogalmazódni a lelkedben? Nekem olyan Téged olvasni, hogy kicsit meg tudok állni, vagy elindulni...mikor hogy.

Piroska said...

Most még sokkal de sokkal jobban értékelem az írásaidat....

Végtelen hála a te örökös szenvedéseidért!

P.

L. M. Zsuzsi said...

Jaj, ez is mennyire szívtől szívig szóló egy üzenet...
és igen, ki kellene adni az írásaidat, rég mondom én is, hogy még többek vigasztalódjanak belőle a maguk szomorúságában