Elég

sokat olvastam az éppen tovatűnő januárban. Először is a karácsonyra kért-kapott könyveket, aztán még néhányat. Nem kilóra, nem valamiféle rosszul értelmezett versengéstől űzve: egyszerűen csak az utóbbi pár hónap olvasás-nélkülisége, egyszerűen csak a tél, a kíváncsiság, de leginkább a könyvek szeretete.
Első számú, magamnak felállított szabály: mindig legyen nálam olvasnivaló.
A táskámban, az autóban, a fazék mellett, miközben kavargatom a levest, a fürdőszobában, just in case...
(A mindennapok luxusa, a netovább: habos, forró fürdő esténként, egy csésze teával és könyvvel.)

Kérdeztétek, hogyan választhatott egy ilyen személyiségű ember, mint én ilyen - unalmas? monoton? - munkát magának. Minden relatív. Láttam már egészen izgalmasan hangzó foglalkozást is nagy kínlódással végző embereket. Én még kezdő vagyok s talán még megbocsátható a lelkesedésem, de mikor leülök az asztalomhoz, félreteszek minden mást. Csak arra figyelek, hogy a feladat, ami rám lett bízva, jól legyen elvégezve:  a jól elvégzett munka önmaga jutalma, valahogy úgy, mint Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napjá-ban.
És ez azt is megmagyarázza, miért szeretem a könyveket:
segítenek élni.
(De még ha nem is tennék...)

Vannak ilyen napok,

szóval mikor sötétben indulok el itthonról és sötétben érek haza, s bár szeretem a helyet, ahol közben vagyok - szeretem az asztalom, a székem, a fehér falakat, hogyne szeretném, itt keresem meg a mindennapi kenyérre valót - de hogy napfény, vagy legalábbis természetes fény ömlene be az ablakon, azt a legjobb indulattal sem mondhatni.
Piros nyaklánccal, munkakedvvel, pislákoló belső fénnyel küzdök a szürkeség ellen.
S mint minden halandó ember, gyakran halok közben hősi halált.
Ebédidőben viszont! Veszem a termosz teám, a szendvicsem, az almám és megyek.
Megyek, megyek, mindegy merre, csak hadd lássam az eget, a kacsákat, a fákat, a havat, a vizet.
Hadd érezzem a metsző hideget.
Hadd ne felejtsem el, milyen drága, milyen gyönyörű ez a világ.
Visszatérve folytatom a munkám, ahol abbahagytam. Az egyik számla úgy néz ki, gondolom magamban, mintha macska szájából húzták volna ki. Kis, keresztül-kasul ráragasztott, színes cetliken a következő üzenetek: Elnézést! Ezt a macskánk, Bobo-nak hívják, csinálta! Nagyon szeret papírral játszani ugyanis!

Egész

délután régi fotókat nézegettünk, a szőnyegen ki erre, ki arra elnyúlva, és régi hangfelvételeket hallgattunk, ugyan egyik sem az én érdemem, sem a fotók, sem a hangfelvételek, mert kamerát én úgy hét éve vettem először a kezembe, addig nem volt időm, nem érdekelt, mert arra összpontosítva minden erőmmel, hogy szép sorban elvégezzem a legfontosabb tennivalókat annyi eszem nem volt, mert nem is gondoltam rá, hogy hát ez volt a legfontosabb, ezek az emlékek, miket majd egy ködös januári délután jó lesz elővenni s nézegetni a szőnyegen, ki erre, ki arra elnyúlva, míg világ a világ, s még két nap.

Megígértem

neki, hogy minden egyes tűszúrásért (vérvétel, infúzió) kap egy könyvet.
Már kapott négyet s még tartozom eggyel, mindezt nem egészen két hét leforgása alatt.
Ez jó.
Márhogy nem a szúrás jó - az is, mert gyógyulást hozott és hoz, vagy legalábbis kezelhető gondokat.
Hanem az a jó, ahogy egy egészen kétségbeejtően induló történet ennyi szépet hoz az életünkbe:
a kórházban töltött idő alatt eldöntötte, orvos szeretne lenni,
a hosszú autóutak a klinikára pedig, s a hosszú beszélgetések csak vele, az odafigyelés csak őrá mind-mind arra késztették, hogy nemes versengésbe szálljon velem például - melyikünk olvas el több könyvet idén;
s az érzés a jó, hogy anyaként inspirálni tudom a kicsinyemet - engem ez boldoggá tesz, végtelenül,
s az a jó, bármelyikünk győz, mindketten nyerünk,
míg világ a világ,
s még két nap.

Még az is jó, hogy ma jártunkban-keltünkben észrevettem, néhány ember mosolyog, mikor rámnéz:  egy tükröződő ablaküvegre vetett futó pillantásból rájöttem, azért, mert bújkáló, pici mosollyal a szám szögletében jövök-megyek, s még csak nem is tudok róla.  
Jön a tavasz, azt hiszem. Majd egyszer, egy szép napon.

egy csésze

mentatea és két félig kiolvasott könyv, tehát egy egész még olvasatlan könyv ha úgy vesszük,
hát mi többet, mi szebbet lehetne még kívánni, kérdezem én,
majdhogynem választ sem várva?

Amikor napi

kilenc órát dolgozom, nem jut idő ebédet készíteni, (inkább csak vacsorát). Ha ebédet főzök, nem jut idő olvasni. Ha olvasok, nem jut idő fotózni. Ha fotózok, nem jut idő zongorázni. Ha zongorázom, nem jut idő próbára menni. Ha elmegyek próbára, nem jut idő kiteregetni a ruhákat. Ha kiteregetem a ruhákat, ki tudja, mikor szedem őket össze. Úgyhogy mindig tologatom a dolgaimat, s hol ez, hol az marad el. Leginkább olyasmik, amik amúgy olyan fontosak lennének, mint a levegő, amit belélegzek.
Mindezt, és még sok minden mást, amit átélek: nagyon köszönöm.  Tényleg! A belső ürességet, a magányt, a félelmet, a lemondásokat, mindent. A szembenézést önmagammal, s a ténnyel, hogy nem nagyon tetszik, amit látok.
De a reményt is köszönöm, s a kedvet az élethez.
A havat az erdőben, a macskát a kanapén, a fél csésze teát a konyhaasztalon, a rózsaszín lakkot a körmeimen.
A reggel öt óra húsz percre beállított vekkert az éjjeliszekrényen.
Az új Susan Sontag könyvet, aminek felét sem értem.
A csillagokat odakint az égen.
Nekem ragyognak.

A jól bejáratott

mindennapi szokások: a csésze kávé hajnalban, az olvasás, az írás, a konyhaablakban nyíló kaktusz virágán való ámuldozás mind megannyi kicsi szárny. Segítenek átrepülni a jobbára azért csak vánszorgáson túl ezen a szürke, embert jól megpróbáló januáron.
De ha - a mindennapok sorát fájóan és élesen megszakítva - oly ténnyel találom szembe magam, amitől hirtelen nem is kapok levegőt, akkor nem segítenek a  szárnyak. Akkor nem vagyok kis ideig semmi más, csak egy lefelé mind gyorsabban zuhanó madár. S akkor nem tud vigasztalni semmi más, csak a remény, miszerint "nemcsak az élő, hanem az aláhullt verebecskék is számon vannak tartva." ((Visky András)
A poklokat épp csak megpillantva fordulok is, millió köszönettel, hogy lehetséges - vissza. Vissza az érthetően mindig túl kevéssé becsült mindennapokba, ebbe a nagyon szürke januárba. Messze vagyok még attól a személytől aki lenni szeretnék. Minduntalan összecsapnak felettem a hullámok. Ráadásul hiányzik a D-vitamin is. Mégis, egyszerűen csak jó itt lenni, jó élni, jó ma kicsit még korábban kelni, hogy a nap egyetlen csendes időszakában legyen időm olvasni egy oldalt, leírni egy mondatot, megnézni a kaktuszt a konyhaablakban, elrendezni a szárnyaimat, mielőtt átrepülöm a mai napot .
Jó reggelt, Világ, jó reggelt odakint és idebent!

Tekintő.*

- elolvastam 25 könyvet - életemben először meghívókat készítettem a saját születésnapomra - ültettem néhány rózsát - vizsgáztam, vizsgázgattam - szétküldtem harmincvalamennyi önéletrajzot - találtam állást - megalapítottam a made with love-ot - egyszer talán nyereséges lesz - Olympus-ról Canon-ra váltottam - elvesztettem egy könyvtári könyvet - étterembe hívtam a családomat az első fizetésemből - piknikeztem a Duna partján - málnát, áfonyát, szedret és bodzát szedtem az erdőben - voltam Provence-ban és Prágában - írtam 102 bejegyzést - részt vettem szinte minden kóruspróbán, imacsoportos alkalmon: számomra ez az igazi siker - néhány új ismerős, néhány régi barát - színek, stílus: fekete-piros-kék, kedvesen zárkózott - kicsit több bölcsesség, kicsit több bátorság: ez is siker - ötödik éve írtam jól-rosszul, köszönetképpen adventi kalendáriumot - kevesebb konfliktuskerülés: több könny, több kiborulás, több leborulás, összeborulás, nagyobb mélysége bennem az életnek, halálnak - szilveszterre rakétákat vettem a kicsi lányomnak (ehhez ő ragaszkodik, hogy ideírjam...)

* tudok egy kis falut, benne egy le-fel kanyargó kis utat, melynek legmagasabb pontját úgy hívják, hogy Tekintő. Ez itt most a (vissza)Tekintő.

Szóval,

megengedtük neki, hogy egyedül vonatra üljön, majd háromszori átszállással néhány száz km-t utazzon, hogy az év utolsó öt napját máshol - jó társaságban - töltse, majd ugyanezen útvonalon hazautazzon, még épp időben, hogy a kelleténél egy nappal később, de megünnepeljük a születésnapját, majd együtt lépjünk át a szép új évbe.
Talán csak bátrak vagyunk, vagy inkább vakmerőek, netán felelőtlenek, mindenesetre én jobban szeretem azt a változatot, hogy lassan, a neki megfelelő ritmusban felnő, és érdemes nem elvenni tőle a pont általunk benne elültetett hitet, miszerint a nagy világ odakint érdekes és szép.

Nem szeretem a mai fiatalokat lenéző mondatokat.
Nem szeretem a világot megbélyegző apokaliptikus kijelentéseket.
Nagyon könnyű kirekesztő módon élni, s észre sem venni, hogy nem minket rekesztenek ki, hanem fordítva.

Mire hazaért - miközben, hála a végig működő kapcsolatnak ( I ♥ Internet ) a vonat ablakából készített és elküldött képekkel, a szép sorban érkező sikeres átszállásokról érkező üzenetekkel párhuzamosan a szív mélyén azért ott kuporgó félelmet mind jobban kiszorította a megkönnyebbülés - a testvérei a google segítségével talált receptek alapján csokoládétortákat sütöttek ajándékba. Tudom, ennél modernebbek már nem is lehetnénk.

Utólag így mesélte: mikor beérkezett a vonat az állomásra, és már messziről láttam, ahogy ott állsz készenlétben azzal a nagy kameráddal, már tudtam, hogy jó helyen vagyok. Hazaértem.

A jövőn innen,

de a múlton már kicsivel túl itt kezdem az új évet, az én szeretett, gyönyörűszép blogomon. Mert ez itt egy ház, vagy inkább csak műhely, vissza-visszatérő gondolatok hajléka, különösebb cél nélküli próbálkozásoké, kis cetlikre írt ideiglenes mondatoké, mik részei egy majdani, soha el nem készülő végleges történetnek.

Van egy körút az erdőben, számtalanszor végigmentem rajta, - s nem igaz, hogy néha nem unom, mint ahogy nem igaz, hogy néha nem unom a mindennapokat, mint ahogy nem igaz, hogy egy csomó minden, amit képzelnek rólam, igaz - szóval számtalanszor, s emlékszem, egyszer rájöttem, milyen izgalmas, ha egyszerűen a másik irányból indulok el rajta. Teljesen más élmény. Talán innen indult el bennem az ötlet, hogy érdemes minden magától értetődő, rutinszerű dolgot a másik irányból is megnézni. Ugyanaz marad minden, csak én leszek közben más, s a minőség.

Merthogy.
Mondhatom úgy is, hogy Jézust keresztre feszítették, de inkább úgy, hogy életét adta a világ bűneiért.
Érezhetem úgy is, hogy minden időmet elveszi a házimunka, a gyerekek, a mindenféle, de inkább úgy, hogy én adom oda az időmet, az erőmet, önmagamat.

Van itt egy gyönyörű mondat, a múlt év utolsó-ez év első olvasmányában, s mindennek talán köze lehet hozzá,  de hát majd meglátjuk:
"...egymásban végtelen világokat szemlélhetünk, nem szűnő csodálkozással."
(Visky András, Mint aki látja a hangot)