#szeretemamunkám

ebédhez hozzávalót, iskolásfüzetre sárga borítót, nyulaknak répát, kertbe virághagymát, éjjeliszekrényre könyvet, képeslapokra bélyeget
én is, mint mindenki, pénzből veszek a boltban.
áprilisi fizetésem azon, kereskedelmi értékkel nem bíró részéből viszont,
mit mindenféle bruttók, s nettók, s adók közé csempészett betűk,
személyesen nekem szóló üzenet formájában kaptam meg,
abból nem veszek semmit.
az arra való, hogy
üdítse a lelkemet,
vidítsa a szívemet.

#azéletszép

Az élet szép.

Ki mer csukott szemmel megállani ama mélyponton, ott, ahol mindíg akad egy utolsó legyintés,háztető, gyönyörü arc, vagy akár egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat? 
(Pilinszky J.,A mélypont ünnepélye)

A mélypontok csendjén, a kikerülhetetlen helyzetek megold(hat)atlanságán túli szépséget inkább csak sejtem, mint tudom.  Magamtól, amilyen felszínes és kényelmes vagyok, köszönöm, de nem is lennék túlságosan kíváncsi rá. Mégis, nem látok más lehetőséget, csak elindulni, bele a mélység közepébe, oda, hol a dolgoknak már tétje van, s ott megállni: egyedül, csukott szemmel, bátran. Aztán továbbindulni.
S ha majd továbbindultam, addig megyek, míg újból ki nem tudom mondani, újból le nem tudom írni:
az élet szép.
Merthogy tényleg szép. Menj át a virágok között a kertemben, aztán merészelj állítani valami mást.
(Milyen nap is van ma? Kedd? Mert akkor ma délutántól, majd munka utántól - egy nagy csokor színes tulipánnal - újraindítom a hakeddakkor... c. minisorozatomat.)

Teljesen

kiment a fejemből, mennyi nárciszhagymát ültettem el volt még múlt ősszel, s az még hagyján, hogy mennyit, de hogy mégis hova?
Hova, hova. Hát mindenhova.
A ház elé, a ház mögé, az almafa alá, az orgonabokor köré, a hanga- s az összes többi kis cserje, miknek nevét sem tudom, szóval a cserjék közé összevissza, mindenféle koncepció nélkül. Párat a piros vízcsap közelébe, az ottmaradt száraz gallyakról a figyelmet elterelendő. Néhányat oda is, hol Mici mindig tönkreteszi a szép kis krókuszokat. Egyet a kerti törpe mellé. Kettőt-hármat a hátsó kertbe, pont oda, hova a labda szokott pattani, mikor kapura lövünk.

Legszívesebben így gondolok az életemre:
megyek-megyek, zsebeimben nárciszhagymák, miket ültetek-ültetgetek.
S mikor mindent elültettem, s mindent elfelejtettem, s elmúlik a tél, s megérkezik a szép tavasz, s kinyílnak a virágok, látni fogom:
nem éltem hiába.

Az összes

munkatársam az überstanden szót használta, mikor megkérdezték, hogyan telt számomra az ünnep, ami, utánanéztem: azt jelenti, átvészelni, de én ez ellen tiltakozom valahol legbelül, bár kétségkívül, voltak, vannak s mindörökké is lesznek átvészelnivaló részei a mindennapoknak. Átvészelnivaló például az, hogy mióta új munkahelyen, másféle munkakörben dolgozik gyermekeim édes egy apja, kevesebbet van itthon, s azt a kis időt is túlélni kellett, visszatérve az ünnepre, mire mindannyian - a kisasszonyok és én is - beültünk az autóba elutazni hozzá, néhány ügyeleti órát számára jelenlétünkkel megédesítendő.
Odalent a síkságon tavasz volt, s igen, úgy emlékszem, a szívünkben is tavasz volt. Az ég kék volt, a híd rozsdaszínű, s kicsit megpihent velem szemben az összekulcsolt kéz, mit úgy szeretek, az asztalon.
Mert ajándék az életben minden, de minden, s mégsincs semmi csak úgy.
Igazán szeretni csak azt tudom, amiért teszek, harcolok, megszenvedek. A többit egyszerűen elveszítem, útközben valahol.

Húsvét

reggelén különösen csendes odakint a falu. Apró hópelyhek szállingóznak alá az égből, hihetetlen lassúsággal. Kicsi kankalinok, aprónövésű nárciszok feje kandikál elő a hótakaró alól. Tojásfestéshez való levélkéket sokáig kellett keresni ugyan tegnap,  de az erdő még így kopárságában is lenyűgözően adakozó.
Hermann Hesse írja Írisz c. meséjében, hogy minden jelenség hasonlat. Példázat. És minden példázat egy nyitott ajtó, mely mögött lélek és örök élet lakozik.
Járom az erdőt - esőben, szélben, hóban is - s látom: ami körülvesz, abból reménység sugárzik, értelem, béke és szépség.
A húsvéti istentisztelet a látásról szólt, a képességről, hogy észrevegyünk valamit a saját fájdalmunkon, elfoglaltságunkon kívül is. S a kérdésről, akarjuk-e szemünk megnyílását, látni a láthatatlant, felismerni a feltámadottat, elhinni azt, ami a világnak merő bolondság.
Életem zűrzavarában, az  - ünnep ide vagy oda - elveszett kulcsok, hullámzó érzelmek, éhes macskák s tele szennyeskosarak eme világában megállok és mondom:
itt vagyok, s igen, akarom,
hadd lássak, hadd éljek, hadd menjek reménnyel és hittel tovább utamon.

A szokatlan

időjárás lehetőség - ha másra nem, hát arra, hogy a kint feledett lila papucs-pár fele világ körüli útra induljon süvítő szelek szárnyán. Mi többiek, a másik papucs és én, köszönjük, maradunk.
Lassú, egyszerű ételeket készítünk, kevesebb cukrot teszünk a kávéba, s próbálunk nem túl sokat, nem túl gyorsan, nem összevissza olvasni. Reggelenként, készülve a közeledő ünnepre, egész hosszú részeket a Szentírásból, várva és kérve, hogy megmaradjanak az ő beszédei bennem - vagy ahogy a csodálatos német fordításban áll: wenn meine Worte in euch lebendig sind...Esténként Victor Hugo Nyomorultakját. 
A feltámadás öröme a tavasz öröme, az újrakezdésé, a bűnök bocsánatáé. S a virágoké, a kicsi vidám kerté emitt a konyhaablak párkányán.
Az a szeretet, ami éltet, legyőz időt és teret. Áthídalja a csendet, a közelt, a távolt, a semmit, a mindent. Nem beszélek róla, szinte soha. Mint ahogy a hűségről sem beszélni kell, hűségesnek egyszerűen csak lenni kell.
A szeretet végigjárja a szenvedő személy oldalán a keresztútat. Nem mintha segíthetne, nem mintha számítana, de közben mégis segít, mégis számít.
Az élet végül mindig győz a halál felett.