#azéletszép

Van egy szabad délelőttöm, mikor is sokkal több a dolgom, mintha nem lenne szabad.
Szeretem, hogy van mit dolgozni, s főleg, hogy van kiért.
Amit nem szeretek, az ez a feszültség a gyomrom felső részében, ez a belső hajsza, amivel magam terhelem olyankor, ha elárasztanak a tennivalók, s időre kellene kész legyen a rend, az ebéd, az adóbevallás. Azt képzelem, rajtam múlik minden.
Rajtam csak annyi múlik, ami egyetlen emberen múlhat.
S az ember itt, jól tudjuk, kevés a szeretetre.
Néha azért már irgalmas vagyok saját magamhoz is. Talán csak annyira, hogy nem végzek semmi hasznosat, míg várok a gyerekekre. Veszek magamnak egy fagyit, olvasok néhány oldalt a könyből, mit magammal cipelek mindenhova. Pihentetem kicsit a lábaimat. Nem készítek desszertet is az ebédhez, ha vendég jön, sem. Leülök meginni egy csésze teát a nap közepén.
Kit érdekel egy foglalt családanya lelkivilága? Nevetést s évek múlását őrző apró ráncaim a szemek körül, álmaim, miket megvalósítani se időm, se erőm, se tehetségem - ezek kit érdekelnek?
Hallgatom a fiatal lánykák csevegését, tudják, hogy ezek most itt a legszebb éveik. Én nem szólok egy szót sem, csak magamnak tudom: az én legszebb éveim is.

Egyébként pedig, ha csak egészen rövid bejegyzésre futná, ennyit mondanék:
boldog vagyok, hogy olyan világban élhetek, ahol vannak rózsák.

#azéletszép

A vendéggyerek, akinek jövő héten születésnapja lesz, a tizenötödik, s akit szeretettel örökbe fogadtunk erre a néhány hétre, szóval ő olyan helyen lakik, ahova mi nyaralni megyünk, ha megyünk. Harminc fok körüli hőmérséklet, szép épületek, pezsgő fővárosi élet, mindennapi fürdés az óceánban, ezekről mesél, ha kérdezem. Itt nálunk mostanában hideg van, újraindítottuk a fűtést is. Esik az eső naphosszat, erdők hallgatnak a ház körül, csendes falvak, vidéki gimnázium egy kicsi városban - ilyesmik vannak. Fázik szegény. Az első két nap mindig attól tartottam, unatkozik is. Aztán meg attól féltem, nem fogok tudni finomakat főzni. Nincs olyan dolog, nekem ne is mondja senki, amitől én ne rettegtem volna még. (Ez nevetséges, s aki bátornak született, sose fogja megérteni, mitől lehet annyit félni. Mindentől.)
De talán csak azért, hogy mind jobban megértsem:
mekkora kincs rejtőzhet egyetlen törékeny cserépedényben is,
milyen szép történet íródhat egyetlen "igen" kimondása következtében,
s életem végére majd egyszer elhiggyem, 
elég jó voltam. Egyetlen dolog kéretik különben is számon:
nem, nem a szépség, nem a siker, nem az erő, nem a lehengerlő személyiség, hanem a 
hűség.

Nem.

Szó sem lehet róla, mondtam volt, mikor azért kezdett el nyaggatni valamelyik kisasszony, hogy fogadjuk be mi néhány hétre magunkhoz azt a portugál cseregyereket, melynek már jó ideje keresett  családot a gimnázium vezetősége.
A gyerekeknek mindig támad valamilyen meghökkentő ötletük. Igen, meghökkentő, mert nem boldogulok én három gyerekkel sem, nemhogy néggyel. S nem tudom, van-e itt nálunk elég érdekesség, normális-e a családunk egyáltalán  - nem mondom, egy-egy röpke látogatás erejéig össze tudjuk kapni magunk, na de hetekig!

Ma érkezik. Próbálom utolsó simításként nem a megszokott szemekkel nézni a házunkat: a macskát, a virágba borult bokrot, a serpenyőt, benne a gombapaprikást, a szerény, de takaros berendezést. Tetszik.
Egy kukkantás a szívembe: jó meleg, tele szeretettel, kíváncsisággal.
Másra nincs is szükség.

Vagyis hát...nem bánom, emlékszem, mondtam volt az érdeklődő kisasszonynak, meggondolva magam, mégiscsak.
(S így járok én olyan utakon, amikről soha nem is álmodtam. Így lesznek nekem olyan gyermekeim, kik milliószor bátrabbak az édesanyjuknál. Valami ilyesmi lenne a cél is, egyébként.
Igen. Igenigenigen.)

#azéletszép

Érnek a kertben a szamócák, s fogalmam nincs, hogy kerültek ide. Csak úgy vannak.
Hazafelé jövet, ahogy mi nők szokjuk, cipelem be a táskákat, a kezemben, a vállamon, a szemeim alatt, sose tudván pontosan, mit főzzek ebédre, minek is fogjak neki először...Aztán észreveszem a szamócákat az orgonabokor körül. Egy lépés után felfedezem, a pajzsikák mögött is piroslik a föld, s hogy néhány bátor kicsi bokor pont a betonkerítés repedéseiben talált otthonra.
De szép, mondom.
Csomagjaimat még elvonszolom az ajtóig, aztán visszajövök szedegetni.
Látszólag.
Igazából meg lelassítom magamban ezt az oktalan sietést. Mindenre van időm és erőm, ami szükséges. Bevallom, elég sokszor még arra is, ami nem:
Összehajtogatott ruhák. Tisztára törölt konyhapult. Egy-egy hosszasan formált, szép mondat egy levélben, amit nem küldök el végül senkinek. Hervadó virágok s némi állandó összevisszaság az asztalon, mert nem vagyunk tökéletesek. Leejtett tányér szertepattanó darabkái, miközben senki sem mozdulhat, míg fel nem porszívóztam, nehogy szilánkba lépjen valaki.  Mindennapi munka odabent az irodában, ráadás percek, amikről csak én tudok, hogy igazán jó legyen az, amit csinálok. Néha egy-egy blogbejegyzés. Úgy szeretem a blogom! Esténként egy csésze tea s egy jó könyv az erkélyen. S az erdő! Gyönyörű mostanában az erdő. S az élet! Gyönyörű mostanában az élet.

#azéletszép

A reggeleink egészen őrületesek időnként. A minap is - mivel sokan vagyunk s nagy a sürgés-forgás - nem vettem észre, hogy valamelyik kisasszony a többszörösen megismételt ébresztés ellenére is édesen alszik tovább, szóval amikor mi már kifelé száguldoznánk az autóhoz, kis - ámde még behozható késéssel elindulandó, ő még csak akkor kecmereg pizsamában lefelé, s akkor én gyorsan készítek neki egy szendvicset, míg ő nem találja az igazolványát, s mikor valahogy mégiscsak beülünk mindahányan az autóba, sehogysem behozható késéssel elindulandó, ő még visszarohan a telefonjáért, amiről elfelejtette, hogy már bepakolta.
Á.
Éveket lehetne így öregedni minden áldott reggel.
S lehetne ilyenkor nem kiabálni, nem megszidni az amúgy is épp eléggé bánatos drága gyermeket. Még akkor sem, ha újfent túl későn feküdt le, újfent rendetlen a szobája.
Lehetne ugyanolyan kedvesen, nagylelkűen és pazarlóan továbbadni a kegyelemnek bármily kis hétköznapi gesztusát, ahogy azt, észrevéve vagy sem, de mindannyian kapjuk.
Minden lehetséges.
Nálunk néha ilyen csodafélék történnek a reggeli rohanásban, s az autónk előtt hosszúfülű nyulak szaladnak át az úton, majd eltűnve a magas fűben egy ideig még látjuk, ahogy elő-előtünedeznek lebegő füleik a mező felett.

Toszkána 4.

Az utolsó estéket de jó lenne mindig végteleníteni...
Bár ami végtelen, vagy azt képzeljük, hogy az, hiába tudjuk, hogy kéne: nem becsüljük eléggé.
Már feljött a hold és hűvös lett hirtelen az este, mikor végre ott tudtuk hagyni Lucca belvárosát.
Nem sok kézzelfogható emléket hoztam magammal haza: egy szappant, kis üveg akácmézet, néhány képeslapot.
S az utolsó estén - hogy édesebb legyen kicsit a búcsú - letörtem egy pici ágat abból a fehér, illatos virágból, ami teljesen beborítja Toszkána kerítéseit ilyenkor, nyár elején...

Toszkána 3.

Jó lett volna Firenzébe nem csak délutánra beérni. De mivel sokáig aludtunk - s legalább Toszkánában tettük! - nem értünk oda, csak délutánra. Akkor máris olyan éhesek lettünk, hogy muszáj volt enni. Aztán fürdőruhát kerestünk (nem tetszett egyik sem) valamelyik kisasszonynak, mert elfelejtette elhozni, vagyishogy nem felejtette el, csak nem találta itthon sehol, de meglesz az valamerre, mégpedig ott,ahol a félpár zoknik is. Aztán fagyit kerestünk, aztán megint éhesek lettünk, ezért vettünk némi kenyeret, sajtot, banánt ,vizet s leültünk egy padra enni, inni. Záróra után néhány perccel odaértünk egy gyönyörűszép kerthez, amit így már csak elképzelni tudok. Végül visszaautóztunk a szállásunkra, aludni.

Mindezek közepette fotóztam. Színeket, formákat, szobrokat, falfirkákat. S az angol információs táblákat, miket nem volt időm elolvasni, mint ahogy Firenzét sem volt időm megnézni, csak így utólag, a képeken.

Nem baj, rendben van.
Ki mondta, hogy nekem minden jár?
A teljességet befogadni úgysem lehet.
Csak visszatükrözni egy részét esetleg,
végtelenül hálásan és boldogan.

Toszkána 2.

A Cinque Terre színes, sziklákra épült kis falvait vonattal jártuk be.
Ez volt a legjobb napunk a négy közül amúgy, s még csak nem is a szépséges táj miatt, nem is a színes nyüzsgés, az itt-ott felbukkanó macskák, utcazenészek, pizza, fagyi, tengerpart, miegymás miatt.
Inkább csak csupa olyasmi* miatt, ami itthon is elérhető lenne,  ha ugyan megtanulnánk végre vágyakozni az után, ami a miénk.

* odafele majdnem lekéstük a vonatot, visszafele rossz vonatra szálltunk, s egész nap olyan reménytelenül kelekótyák, vidámak és lazák voltunk, amilyenek a való életben - sajnos - nem