Bár ami végtelen, vagy azt képzeljük, hogy az, hiába tudjuk, hogy kéne: nem becsüljük eléggé.
Már feljött a hold és hűvös lett hirtelen az este, mikor végre ott tudtuk hagyni Lucca belvárosát.
Nem sok kézzelfogható emléket hoztam magammal haza: egy szappant, kis üveg akácmézet, néhány képeslapot.
S az utolsó estén - hogy édesebb legyen kicsit a búcsú - letörtem egy pici ágat abból a fehér, illatos virágból, ami teljesen beborítja Toszkána kerítéseit ilyenkor, nyár elején...
3 comments:
imádom azt az éjszakai sergőzést (remélem, te is fordultál néhányat:))))))))
Ááá, Lucca az egyik kedvenc helyem! Többször jártam ott, mert Carrara nincs messze tőle, és mindig elbűvölt az az ovális tér, ami régen egy kolosszeum volt, aztán idővel "kifordult": az épület tömbje, annak a belseje tér lett, a lelátók homlokzatok, körben a bejáratok pedig a sugárirányban nyíló utcákra nyíló boltíves kapuk... és szorosan köréépült a város. Mekkora ötlet volt ez! Olyan nagyon szép ez az átváltozás, a továbbélés.
felbuzdultam, és kihoztam a könyvtárból Máté Ferenc: "Toszkána bölcsessége" könyvét,
hát nem mondom, pompás lehet ott élni, vagy csak arrafelé, és belekóstolni abba az életbe
sajnos még mindig csak a "majdegyszerelmegyekoda" kategória nálam :)
Post a Comment