#azéletszép

Érnek a kertben a szamócák, s fogalmam nincs, hogy kerültek ide. Csak úgy vannak.
Hazafelé jövet, ahogy mi nők szokjuk, cipelem be a táskákat, a kezemben, a vállamon, a szemeim alatt, sose tudván pontosan, mit főzzek ebédre, minek is fogjak neki először...Aztán észreveszem a szamócákat az orgonabokor körül. Egy lépés után felfedezem, a pajzsikák mögött is piroslik a föld, s hogy néhány bátor kicsi bokor pont a betonkerítés repedéseiben talált otthonra.
De szép, mondom.
Csomagjaimat még elvonszolom az ajtóig, aztán visszajövök szedegetni.
Látszólag.
Igazából meg lelassítom magamban ezt az oktalan sietést. Mindenre van időm és erőm, ami szükséges. Bevallom, elég sokszor még arra is, ami nem:
Összehajtogatott ruhák. Tisztára törölt konyhapult. Egy-egy hosszasan formált, szép mondat egy levélben, amit nem küldök el végül senkinek. Hervadó virágok s némi állandó összevisszaság az asztalon, mert nem vagyunk tökéletesek. Leejtett tányér szertepattanó darabkái, miközben senki sem mozdulhat, míg fel nem porszívóztam, nehogy szilánkba lépjen valaki.  Mindennapi munka odabent az irodában, ráadás percek, amikről csak én tudok, hogy igazán jó legyen az, amit csinálok. Néha egy-egy blogbejegyzés. Úgy szeretem a blogom! Esténként egy csésze tea s egy jó könyv az erkélyen. S az erdő! Gyönyörű mostanában az erdő. S az élet! Gyönyörű mostanában az élet.