Úgy tűnik,

új képeslapok érkeztek a boltba...

#azéletszép

így ahogy vagyok most, ilyen egyszerűen, dísztelenül és őszintén:
festetlen arccal és körmökkel, egyszerű copfba fésült hajjal, szemeimben hordozva a nem túl sok alvást, a felügyeletem alól kicsusszanni akaró megfázást,
öltözékem egy farmernadrág, hozzá sima fekete póló, egyetlen ékszerem a jegygyűrű,
így hozom kis virágaimat,
ma különösképpen is úgy érezve, nem vagyok más, csak egy
repedt fazék, életlen kés, sótlan leves, leejtett üvegpohár valahol a levegőben félúton

milyen jó, hogy:
minél szürkébb vagyok én, annál szebben színesek a rózsák,
minél inkább tele vagyok repedésekkel, annál inkább átragyog rajtam a fény

Németül

olvasom épp Kertész Imre A végső kocsma c. könyvét, még születésnapomra vettem volt a Les Misérables-val együtt, saját magamat megajándékozandó. Magával ragad, nem tudom miért. (Olvasom a Sorstalanság-ot is, közben, magyarul. És szép sorban mindent, ami Kertész.) Szóval a Letzte Einkehr. Nem reményteljes, nem felemelő, semmi ilyesmi, és mégis.

Odakint hideg, nagyon sötét, nagyon ködös délelőtt. Idebent is. Szabadnapom van, sok-sok elintéznivalóval, feladatokkal, amiket nem akartam, nem vártam, senki sem akarta, senki sem várta: egyszerűen csak ide tartoznak, hozzánk. Igazából magánügy, egész biztosan nem fogok panaszkodni.
Talán csak meglepően többet írok a blogba, másmilyen dolgokról. Írok mondjuk a valamelyik kisasszony gyönyörű haján megcsillanó reggeli napsugárról. Könyvekről, amik sodornak, szavakat, szép mondatokat írok majd bármiről, ami eszembe jut.

Kétségbeejtően sokszor érzem úgy, hogy ez az élet nem reményteljes, nem felemelő, semmi ilyesmi, és mégis.
Mindaddig nem lesz semmi baj, amíg ezt az egyetlen, kicsi, drága szót odatehetjük sóhajtozásaink végére, hogy mégis.

Én jót akartam.

Gondosan apróra vágtam a kissé fonnyadt almákat, megszórtam némi cukorral, majd mérsékelt tűzön kevergetni kezdtem, gyümölcslevest készítendő.
A nagy piros fazekat vettem elő: legyen elég legalább két napra, ha nem háromra.
Cseng a telefon. Felkapván s a levesről elfelejtkezvén legalább tíz percig beszéltem. Visszamenve látom: az almák egy része kissé megégve, a cukor már sötét színű karamell. Hozzáöntök gyorsan egy üveg megybefőttet, felengedem bőven vízzel, majd fahéjjal, szegfűszeggel ízesítem. Míg fő, összekeverek két zacskó vaníliapudingot hideg vízzel, hozzáadom a leveshez, kevergetem, kavargatom, mindjárt kész.
Csengetnek. Kinézek, a szomszéd lány az. Újfent elfelejtkezvén a levesről, lemegyek hozzá. Beszélgetünk vagy fél órát, visszamegyek. A gyümölcsleves elöntötte közben a:
tűzhelyet, konyhapultot, lecsorgott és elárasztotta odabent a sütőt, a sütőben a tepsiket, majd aláfolyt s szétterült a fiókban, ahol a szemeteszacskót, sütőpapírt, alufóliát tartom, végül a konyha éppen tisztára súrolt padlóját is birtokba véve kész, már nem folyt tovább. Nem volt már mi, nem volt már hova.
Mégis. Az élet mégis olyan jó. Mert
belepillantva a fazékba látom:
pontosan egyetlen ebédhez - a maihoz, (a gondviselés mindig mára szól) -
s egy ilyen apró, kelekótya történethez való, sűrű leves maradt...

#azéletszép

szokásos reggeli bolondokháza, megvan.
napi hat és fél óra munka az irodában, megvan.
bevásárlás, megvan.
főzés, megvan.
kisasszonyok oda- meg visszaszállítása, megvan.
mosás, megvan.
teregetés, megvan.
nyulaknak friss fű szedés, megvan.
porszívózás, kertlocsolás, ruhák hajtogatása, rend a konyhában s ki tudja még mi nincs még ugyan meg, de mondok én valamit:
tegyük fel, nem fog összedőlni ez a szép világ csak azért, mert én leülök most pihenni egy aprócska pillanat erejéig,
jó?

Olvasni

a balkonon szoktam, - szerény olvasósarkot rendeztem be itt magamnak: egy szék, puha takaró, virágosláda, könyvek - vagy este elalvás előtt (nagyjából két percig) az ágyban, vagy az autóban, ha várnom kell valakire, s a munkahelyemen azért is szoktam szeretni a hónapok harmadik hetét, mert ilyenkor olyan programmal dolgozunk s oly munkát, hogy mondjuk minden fél órában van néhány szabad perc, mikor nem lehet csinálni mást, csak várni, hogy végigfusson lassan egy csík a képernyőn - igen, én akkor is olvasok. Szinte el sem merem mondani.
Megtanultam megkeresni a kicsi szabad időfecniket, s nem eldobni őket, mint értelmetlen, használhatatlan szemetet. (Tévét egyáltalán nem nézek, netezni pedig jóval kevesebbet, mint szoktam volt.)
A szokásos havi könyv-listámmal (emlékszik még rá valaki?) ugyan már réges-rég lemaradtam, de most nagyjából összeszedtem amit az elmúlt hónapokban olvastam vagy éppen olvasok, mint mindig, többet is egyszerre. Egy-két könyv ajándék (hogy ne felejtsem el teljesen, milyen érzés, ha valami csodálatos érkezik a postaládába), egy-két könyv nincs már itt (hogy más se felejtse el), s nem akarom kiválasztani a legkedvesebbet, de ha muszáj lenne, akkor legyen mondjuk Victor Hugo Les Misérables-ja és Christoph Ransmayr Sternenpflücker c. novellája.

Mikor

olyan jó napunk van a kisasszonyokkal, mint ma, hogy beautózhatunk a városba, s azt csinálhatunk, amit csak akarunk, mindenki mást szeretne.
Nem ragaszkodom hozzá feltétlenül, hogy olyanok legyenek, mint én.
Tudom, tudom: fontosak a szép ruhák, a harmincadik körömlakk is fontos, hát még az ötvenkettedik selfie, az aztán!

Néha, főleg mikor eleget aludtam éjszaka, úgy tudok végignézni magunkon, mint egy kertész:
bízom a jó magban, amit elvetettünk, 
bízom a jó földben, ami csak úgy adatott, 
bízom két kezünk munkájában, szívünk szeretetében,
bízom az egyetlenben, aki adja az esőt, a napsütést, a vihart, 
adja a növekedést.

Egy napba pedig mennyi minden belefér!
Könyvek és shopping, és múzeum, és bordó körömlakk, és kiállítás, és nevetés, néhány csepp könny is, és mozi, és szendvicsek, és selfiek, egy csésze kávé nekem, és könyvek, könyvek, könyvek.
És szeretet, sok-sok szeretet.
Kitart, míg világ a világ, s még két nap.

#azéletszép

Ez a világ, a felnőtteknek ez a rohanó, hangos világa, amit így együtt szépen megteremtünk, ez engem tönkretesz.
Vagy ha mégsem, csak azért mégsem, mert itt élek ugyan, de a forrásaim, amikből merítek, máshol vannak.
Meséltem volt a kisasszonyoknak, gyerekkoromban milyen messze volt az iskola, s hogy gyalog jártunk mindenhova. Milyen nagyon szerettem! Ha volt kivel menni, azért, ha nem volt kivel, azért. Történeteket, meséket gondoltam ki magamban, ezeket szőttem mindig tovább és tovább. Ezekből éltem.
Most kicsit nehezebb. Mert én ügyetlen leszek, ha siettetnek. Minimum, hogy nekihajtok kora reggel a szomszéd féltve őrzött autójának. Elrontok, elfelejtek ezt-azt a munkahelyemen. Fagyasztott pizzát sütök ebédre, megint. Én értem a világ töredezettségét, mert magam is törékenyen élek, és tökéletlenül.
Kicsi célokat tűzök ki, nem látja senki, de én tudom, s én a mindenséghez mérem magam. Ez nem kevés, de nem is sok. Néha csak annyi, hogy jót mondok egy kollégára, akire mindenki csak rosszat. Vagy becsengetek este, s bevallom, én karcoltam meg az autót, mennyivel tartozom?
Néha csak annyi, hogy csendben vagyok, mikor mindenki kiabál.
Vagy mondok egy jó szót, mikor mindenki csak hallgat.
(Vagy írok néhány mondatot egy kicsi, elrejtett blogba, nehogy elfelejtse valaki, az élet mennyire szép. Ilyesmik.)

#azéletszép

Mikor néhány héttel ezelőtt elveszítettünk volt egy fontos munkát, mondtam a főnökömnek: nem fogok megsértődni, ha mennem kell, hisz én jöttem utoljára.  
Ha mennie is kell valakinek, - emígy szólt a válasz - az nem ön lesz, Fráu Prodán. Szükségünk van a harmóniára, mit magával hoz, mikor nap mint nap belép azon az ajtón. 

Vágyakozom az után, ami az enyém.
Akkor voltam tán utoljára ennyire fáradt a napok végén, mikor aprók voltak a gyerekek.
Én nem érzek semmiféle harmóniát, én csak próbálok szívből élni. Vagy egyáltalán, akárhogyan is, de élni.
Mert az élet ajándék, ha naphosszat egy képernyő előtt is ülök, vagy mosogatókagyló mellett állok, akkor is.
Mert közben meg nyitott ablaknál alszom éjjelente, s szénaillat csap meg a lehúzott ablakon át, amint munkába autózom a szelíd dombok között, s az asztalra tett frissen mosott szőlőszemeken láttam, ahogy megcsillant a reggeli napsugár.

Egyszer régen virágmagvakat küldtem néhány jóbarátnak, s most kíváncsi lettem:
nálatok is nagyot nyílt a lepkevirág?
nálatok is ilyen nagyon szépek?