Még akkor lementem

a tó partjára, épp csak magamra húzva a legvastagabb kötött pulóvert, mit a bőröndben találtam, mikor elkezdett derengeni odakint. Szerettem volna látni, érezni, átélni a Napnak a keltét. Nem számít, hogy majd' megfagytam, nem számít, hogy rajtam s a kacsákon kívül mindenki más aludt még a környéken.
Ennek a boldog órának az emléke beragyogja kicsit az azóta már rég beköszöntött mindennapokat. A koránkeléseket, a stresszt a munkahelyen, a tényt, hogy mire megfőzöm az ebédet, már be is sötétedik, s hogy az emberek, kikkel találkozom, egytől-egyig olyan rosszkedvűek valahogy.
Néha úgy érzem, akkor vagyok a legboldogabb, ha egyedül lehetek. Hogy minden erő, életöröm úgy száll el belőlem, mint pára a felkelő Nap fényében, ha rám zúdulnak mások elvárásai, követelései, panaszai, a mélységesebbnél mélységesebb szomorú történetek, mikkel nem nagyon tudok mihez kezdeni.
Az ember itt kevés a szeretetre.
S mégis. Csak ennek van értelme. Otthagyni a boldog helyeket, s elindulni oda, hova az elhívás szól. Minden bizonnyal, legalábbis ami engem illet, nem egy gyönyörű tó partjára, hol örökösen épp felragyog a felkelő Nap fénye a dombok mögül.
Kezembe akadt a(z egyik, mert legalább millió van) félbehagyott barna kötésű naplóm, mit életem egyik legsötétebb, leggyümölcstelenebb időszakában írtam. Nem is mondatokat írtam, csak szavakat, töredékeket, kesergéseket. Semmi értelmét nem láttam akkor, sem az életemnek, sem a naplómnak. Most újraolvasva már tudom:
kincs volt minden perc, kincs minden betű.