reggeli.

a tizennégyezerhatszáztízedik.
#köszönömszépen

Ritkán

vagyok itthon ebben az időpontban. Nyolc óra lesz néhány perc múlva. Normális esetben javában dolgozom már ilyenkor - okosan, összeszedetten, felöltözve szépen - odabent a városban, egy mappákkal telezsúfolt irodában. Ma kicsit később kell mennem.
Van időm pogácsának való tésztát gyúrni, körtés pitét sütni, majd magamra húzva kedvenc, százéves, nyúzott, szürke pulóveremet, hozzá a kedvenc,százéves, kopott, barna bakacsomat csak menni, menni.
Két hűséges macska figyeli minden lépésem. A barátaim. Mikor leülök egy kőre, odajönnek hozzám, leülnek ők is, nem túl közel, nem túl messze. Kezembe veszek egy kis nedves földet, édes tavaszillata van.
S nem értem, mitől kezd el hirtelen úgy fájni bennem valami, mint egy másik világ - hol sokkal fontosabb a két kezem, a liszt, a föld, a harmat - egy másik élet utáni honvágy, ami nincs, tehát nem is fájhat.
Ami van, az ez a világ, benne ez az élet, benne ez a gyönyörű pillanat, ahogy munkába indulás előtt rámragyog a Nap a domb tetején, s én pedig, hát én, mit tehetnék mást: visszaragyogok rá.

Egyikük

azt kérdezte, jön-e valaki vendégségbe hozzánk, a másikat az érdekelte, születésnapja van-e esetleg valakinek, a harmadik pedig arra volt kíváncsi, mi főzzük-e megint a kávét - kávéhoz sütemény is jár! - holnap a templomban.
Nem jön senki, mondtam. Nincs születésnapja senkinek, és nem, most nem mi főzzük a kávét.
Egyszerűen csak szombat van. Ma nem hajnalban csörgött az óra. Odakint esik az eső, fúj a szél, hosszasan figyelek egy rigót, amint rejtekhelyet keres magának a fenyőfa alatt, s órákon át csak főzök a borús időtől kissé félhomályos konyhában. Ünnepi ebédet. Mert úgy érzem, ha mindez nem elég ok az ünnepre, az igazira, a szívbélire, akkor tényleg nem tudom, mi más lehetne elég.

Izráeli útinapló 5.

Ma egy olyan szövegből idézek, melyhez lehetséges, hogy van némi közöm:

Boldogok, akik képesek meglátni a sivatag szépségét.
Boldogok, akiknek értékes a hiány, s nem akarják azt mindenáron, akármivel betölteni. 
Boldogok, akik megértik: a pusztaság nem feltétlenül büntetés. Lehet rá úgy is nézni, mint lehetőségre, mint helyre, hol apránként formálhatóvá válik a rabszolgaságba belekeményedett szív.
Boldogok, akik mernek egyetlen bátor, fájdalmas lépéssel elindulni. 
Mert aki elindul, annak léptei alatt út épül. 
S ha út épül, azon végig lehet menni. 
S ha végig lehet menni, akkor meg is lehet érkezni. 
Boldogok, akik féltve őrzik a honvágyat a szívük legmélyén. 
Ők azok, akik hazatalálnak. Megérkezve az Ígéret Földjére szabadságra, új otthonra találnak.

Izráeli útinapló 4.

ne legyen vége a szélnek, a barnának, kéknek, ne múljon el semmi, mit szeretek...só, por, eső, kövek, barátság...hajamban legyen időtlen a borzasság, szálljanak imák az ég felé örökre, s ne bántsuk őket, nehogy elrepüljenek fejünk fölül s a Jordán kopott partjáról a szép, szelíd, hófehér galambok

Izráeli útinapló 3.

S ha kifejezetten az érdekelne valakit, láttam-e a Siratófalat: láttam. Vagy belemártottam-e kezem a Jordán folyóba, s a Vörös-tengerbe: belemártottam. Vagy végigmentem-e a Via Dolorosan: végigmentem. Vagy láttam-e üres sírt, zsúfolt templomot, s kedvenc helyemet, a Bethesda romjait: láttam, mindent láttam. Csodálatosan szép. A mindezt körülvevő szeméttel, hangzavarral, millióféle illattal, emberrel, fegyveres katonával egyetemben.
Mégis. Mindebben akkor is az a legszebb, hogy újból rájöhettem arra, amit amúgy is tudtam: nem kell oly messzire menni, hogy Szentföldet lássunk. Hisz mi vagyunk a templom. S minden emberi szívben, mely odaszánja magát a szeretetre, ott van a szent föld. Az igazi.

Izráeli útinapló 2.

Láttam egy zenészt este a zsúfolt utcán, szemben azzal a kis étteremmel, ahol túl csípősre sikeredett vacsorámmal küszködtem éppen - mea culpa, én mondtam, hogy mindenből kérek egy kicsit, ami csak van - szóval a zenész. Szaxofonon játszott, egész jól. S egyszer csak jött egy lobogó hajú fiú, vállán gitárral, kezében irdatlan nehéz erősítőt cipelt, s megkérdezte, csatlakozhat-e ő is. A szaxofonos biccentett, s játszott tovább. A gitáros is igyekezett, én láttam, beletette szívét-lelkét, nem az ő hibája, hogy mégsem ment túl jól, s az erősítő is csak sistergett, recsegett. Végigjátszottak így vagy két-három számot, majd fogta magát, újból vállára kapta a gitárt, az erősítőt, s odaintve a rendíthetetlenül továbbzenélő társának, továbbindult az éjszakába. Pár lépés után visszajött, s dobott egy érmét a szaxofonos elé kitett kalapba.
Jeruzsálemben történt, és az benne a legszebb, hogy ugyanez, ugyanígy megtörténhetett volna akárhol máshol is a világon.

Izráeli útinapló 1.

Izráelben jártam a múlt héten.
Nem először, de mivel a múlt évben oly homályos és rövid beszámolót találtam írni, hogy a kevésbé költői lelkek sehogysem tudták az alapján eldönteni, jártam-e hát akkor Izráelben vagy sem, ezért most leírom még egyszer: jártam.
S bár egy-két napja mintha azt mondtam volna, egy ideig nem szeretnék menni, mégis, most bevallom: máris visszaindulnék, ha lehetne.
Hogy miért, nem tudom. Azért.
Megszerettem, és a szeretetre nincs magyarázat.