Izráeli útinapló 2.

Láttam egy zenészt este a zsúfolt utcán, szemben azzal a kis étteremmel, ahol túl csípősre sikeredett vacsorámmal küszködtem éppen - mea culpa, én mondtam, hogy mindenből kérek egy kicsit, ami csak van - szóval a zenész. Szaxofonon játszott, egész jól. S egyszer csak jött egy lobogó hajú fiú, vállán gitárral, kezében irdatlan nehéz erősítőt cipelt, s megkérdezte, csatlakozhat-e ő is. A szaxofonos biccentett, s játszott tovább. A gitáros is igyekezett, én láttam, beletette szívét-lelkét, nem az ő hibája, hogy mégsem ment túl jól, s az erősítő is csak sistergett, recsegett. Végigjátszottak így vagy két-három számot, majd fogta magát, újból vállára kapta a gitárt, az erősítőt, s odaintve a rendíthetetlenül továbbzenélő társának, továbbindult az éjszakába. Pár lépés után visszajött, s dobott egy érmét a szaxofonos elé kitett kalapba.
Jeruzsálemben történt, és az benne a legszebb, hogy ugyanez, ugyanígy megtörténhetett volna akárhol máshol is a világon.