Van időm pogácsának való tésztát gyúrni, körtés pitét sütni, majd magamra húzva kedvenc, százéves, nyúzott, szürke pulóveremet, hozzá a kedvenc,százéves, kopott, barna bakacsomat csak menni, menni.
Két hűséges macska figyeli minden lépésem. A barátaim. Mikor leülök egy kőre, odajönnek hozzám, leülnek ők is, nem túl közel, nem túl messze. Kezembe veszek egy kis nedves földet, édes tavaszillata van.
S nem értem, mitől kezd el hirtelen úgy fájni bennem valami, mint egy másik világ - hol sokkal fontosabb a két kezem, a liszt, a föld, a harmat - egy másik élet utáni honvágy, ami nincs, tehát nem is fájhat.
Ami van, az ez a világ, benne ez az élet, benne ez a gyönyörű pillanat, ahogy munkába indulás előtt rámragyog a Nap a domb tetején, s én pedig, hát én, mit tehetnék mást: visszaragyogok rá.
