közvetlenül

húsvét előtt kaptam egy kézzel festett tojást a visszafogott, hallgatag, kedves tanulólánytól az irodában.
még a nevemet is belekarcolta szép, kalligrafikus írással.
de nem csak úgy átadta, hanem meg is állt az asztalom mellett, mosolygott, majd - ő, akit abban a másfél évben, mióta együtt dolgozunk, még soha nem tudtam rávenni én, aki magam is inkább a viszonylag visszafogottak, hallgatagok, kedvesek táborát gazdagítom ezen a szép világon, szóval nem tudtam rávenni, hogy bár egyszer is két szónál hosszabb társalgást hozzunk létre - elkezdett csevegni, magyarázni, s mesélni, mesélni, mesélni...
olyan szép volt, mint hajnalban a dombok fölött a derengés.
olyan szép, mint résnyire nyitott ablaknál a meglebbenő függöny.
olyan szép, mint a csendes virágnyílás.

nem is meséltem,

pedig több, mint két hete már, hogy óriásit estem a biciklivel.
sebeim, zúzódásaim körül csak lassan szelídül elfogadhatóvá a fájdalom.
s ma, egy végtelenül hosszú munkanap után fáradtan hazaérve, hirtelen arra gondoltam: olyan szívesen csinálnék valami olyat is, aminek van némi kézzelfogható látszata.
úgy ahogy voltam, épp csak a kabátom levéve, elővettem az eséskor kiszakadt farmernadrágom, és megfoltoztam. s ha már ott voltam, akkor egy régi konyharuhát is.
mert aki jár, mozog, aki egyáltalán él, az lehetséges, hogy időnként elesik. velem legalábbis elő szokott fordulni, konkrét értelemben is, átvitt értelemben is. de aztán fel lehet újból állni. az elszakadt nadrágot meg lehet foltozni, a kifoszlott konyharuhát meg lehet varrni, az elejtett díszes cukortartó darabjait össze lehet ragasztani, az összetört barátságot lehetséges tovább folytatni.
úgy szeretnék olyan világban élni, ahol azt, ami elromlott, nem eldobják, hanem megjavítják. vagy legalább megpróbálják. még ha csak egy szakadt farmernadrágról lenne is szó, még akkor is.

Mikor még kicsik voltak,

emlékszem, korán keltek szünidőben is, és ujjongva örültek, ha játszótérre vagy kirándulni vittem őket.
Mikor még kicsik voltak, olyasmi lehettem nekik, mint fejük fölött az ég, mint lábuk alatt a föld.
Akkor még rámcsodálkoztak az ismerősök, ha véletlenül nélkülük jelentem volna meg valahol. Most jutott eszembe először, hogy te önmagadban is létezel. Önálló személy vagy. Én nem gondolkodtam túl sokat azon, mi vagyok, ki vagyok. Ha az ember teljesen átadja magát, akkor nem foglalkozik semmi mással.
Most már nem kicsik. Egyikük zsebében frissen sült jogosítvány, s lévén, hogy év végéig még én vagyok a hivatalos kísérője, már sokszor átadom a kormányt és a helyemet. Ülök mellette, figyelek, tanácsolok, pánikot oldok fel, s próbálok úgy készenlétben lenni, hogy ne vegye észre, mennyire féltem őt. Annyira azért nem, hogy ne bíznám rá a saját életem is.
Szünidőben akár délig is elalszanak, kirándulni jönni velem pedig semmi kedvük. Ebédidő környékén üzenetet írnak a munkahelyemre, hogyan kell elkészíteni a tarhonyát. Ehetetlenre sikerül az aprólékosan megírt egyszerű recept ellenére is. Az egyetlen szabadnapomon - ellenállhatatlanul kedves kérésemre - eljönnek végül a kedvenc helyemre, oda, ahonnan ellátni akár a Dunáig is, egy reggeli piknikre. Utána a napjaink többségére jellemző gyors ebédkészítést ellensúlyozandó, főzünk. Együtt, és hosszasan, és gondosan, és jókedvűen.
Az utcánk végében, ott, ahol kezdődik az erdő, ibolyaillat csap meg egyetlen kósza pillanatra, ha nyugatról fúj a szél, mikor arra járunk.
Ilyen kószán, borzosan, ilyen édesen, ilyen egyetlen pillanatra hozta vissza ez a mai nap a gyermekkoruk illatát, mikor még olyasmi lehettem nekik, mint fejük fölött az ég, mint lábuk alatt a föld.

csupaszív.

először csak a tulipánokat vettem észre. aztán felhívták a figyelmem, hogy a váza a tulajdonképpeni ajándék, aztán, hogy nem is a váza, hanem hogy rávésették - helyesen, 'h' nélkül! - a nevem, s csak a legvégén jöttem rá, hogy mégsem a nevem, hanem utána a kis szívek. a szívek az igazi ajándék.
mert én majd' három éve, mióta itt dolgozom, mindig mindenkinek így írom alá a nevem, megtűzve egy apró szívvel, kicsi odacsempészett szeretettel. jól emlékszem, mennyire nehéz volt akkor is odarajzolni, mikor annak a kollégának írtunk képeslapot, aki miatt egyszer szégyenszemre képtelen voltam abbahagyni a sírást a főnök előtt.
minden ajándékba adott szív alakú rajz, falevél, kő és cserép, minden egyes szív alakú szív nyomot hagy valakiben, valahol. 
az is számít, amit nem fogadnak el. az is, amit összetörnek, elfelejtenek, elveszítenek, vagy észre sem vesznek. az is, amiről lemondanak.
mert a csupaszív világban nem üzlet tárgya s nem kérdezi senki, megéri-e az árát a szeretet.
a szeretet mindig megéri az árát. s a leginkább mindig akkor, amikor úgy tűnik, hogy a leginkább nem.

kopogtatás nélkül

berontani, titkokat feltárni - kíváncsiság, harag, jog, segítés okán is akár - nem akarok.
törékeny edény az emberi lélek. vigyázni kellene rá, nagyon, s tisztelni idejét a csendnek, a télnek.
de közben azért hinni: ha meghalni is hullanak földbe a magvak, tavasszal újra kihajtanak.
küszöbön átlépni hívás nélkül nem tudok, nem akarok. egy dolgot tehetek: itt vagyok, és itt is maradok.
nehogy elszalasszam a pillanatot, mikor résnyire nyílnak az ajtók.
találjon helyemen a perc, mikor szirmot bontanak a virágok.
legyek küszöbödön, készen, ha gyönyörűszép néma szíved - magától - beszélni kezd.