Mikor még kicsik voltak, olyasmi lehettem nekik, mint fejük fölött az ég, mint lábuk alatt a föld.
Akkor még rámcsodálkoztak az ismerősök, ha véletlenül nélkülük jelentem volna meg valahol. Most jutott eszembe először, hogy te önmagadban is létezel. Önálló személy vagy. Én nem gondolkodtam túl sokat azon, mi vagyok, ki vagyok. Ha az ember teljesen átadja magát, akkor nem foglalkozik semmi mással.
Most már nem kicsik. Egyikük zsebében frissen sült jogosítvány, s lévén, hogy év végéig még én vagyok a hivatalos kísérője, már sokszor átadom a kormányt és a helyemet. Ülök mellette, figyelek, tanácsolok, pánikot oldok fel, s próbálok úgy készenlétben lenni, hogy ne vegye észre, mennyire féltem őt. Annyira azért nem, hogy ne bíznám rá a saját életem is.
Szünidőben akár délig is elalszanak, kirándulni jönni velem pedig semmi kedvük. Ebédidő környékén üzenetet írnak a munkahelyemre, hogyan kell elkészíteni a tarhonyát. Ehetetlenre sikerül az aprólékosan megírt egyszerű recept ellenére is. Az egyetlen szabadnapomon - ellenállhatatlanul kedves kérésemre - eljönnek végül a kedvenc helyemre, oda, ahonnan ellátni akár a Dunáig is, egy reggeli piknikre. Utána a napjaink többségére jellemző gyors ebédkészítést ellensúlyozandó, főzünk. Együtt, és hosszasan, és gondosan, és jókedvűen.
Az utcánk végében, ott, ahol kezdődik az erdő, ibolyaillat csap meg egyetlen kósza pillanatra, ha nyugatról fúj a szél, mikor arra járunk.
Ilyen kószán, borzosan, ilyen édesen, ilyen egyetlen pillanatra hozta vissza ez a mai nap a gyermekkoruk illatát, mikor még olyasmi lehettem nekik, mint fejük fölött az ég, mint lábuk alatt a föld.
