sebeim, zúzódásaim körül csak lassan szelídül elfogadhatóvá a fájdalom.
s ma, egy végtelenül hosszú munkanap után fáradtan hazaérve, hirtelen arra gondoltam: olyan szívesen csinálnék valami olyat is, aminek van némi kézzelfogható látszata.
úgy ahogy voltam, épp csak a kabátom levéve, elővettem az eséskor kiszakadt farmernadrágom, és megfoltoztam. s ha már ott voltam, akkor egy régi konyharuhát is.
mert aki jár, mozog, aki egyáltalán él, az lehetséges, hogy időnként elesik. velem legalábbis elő szokott fordulni, konkrét értelemben is, átvitt értelemben is. de aztán fel lehet újból állni. az elszakadt nadrágot meg lehet foltozni, a kifoszlott konyharuhát meg lehet varrni, az elejtett díszes cukortartó darabjait össze lehet ragasztani, az összetört barátságot lehetséges tovább folytatni.
úgy szeretnék olyan világban élni, ahol azt, ami elromlott, nem eldobják, hanem megjavítják. vagy legalább megpróbálják. még ha csak egy szakadt farmernadrágról lenne is szó, még akkor is.
