Képeslapok.

De jó lenne mindenkinek képeslapot küldeni, akit szeretek! Csak úgy. Mert ugyan még havasak az utak, de mégis, én tudom és érzem, közeleg már a tavasz. Tavaszköszöntő képeslapot még soha nem írtam, senkinek. Eddig.
Persze, nem tudok mindenkinek küldeni, akit szeretek. Ezért kiválasztok csupán csak hat személyt. Egyik ezért különleges, a másik azért.
Valaki azért, mert ő a legkedvesebb. Valaki azért, mert sokkal fiatalabb nálam, és jól esik olyasvalakinek üzenni, aki egy teljesen más életszakaszban van, mint én. Van aki azt sem tudja, hogy létezem, csak én tudom, hogy ő igen, de szeretném megköszönni, hogy inspirál, s hogy szélesíti a világomat, a gondolkodásomat. Van, aki példakép. Van, akit csodálok, a bátorságáért, őszinteségéért, küzdeni tudásáért, nagyvonalúságáért.
Írok németül és írok magyarul, lassan, kézzel, személyeset.
Eugene Peterson egyik könyvében olvastam, hogy levelet írni a mai világban olyan, mint lovaskocsival közlekedni autó helyett.
Ezért, pont ezért, mert ennyire ritkaság, megadom a módját. Különleges képeslapokat rendelek, különleges személytől, messzi földről. Aztán várom napokig a postást, mikor hozza őket. Aztán főzök egy csésze teát. Utána leülök, kibontom a csomagot, nézegetem a képeslapokat. Kiválasztok egyet, és megírom. Minden nap csak egyet, vagy kettőt.
Tervezgetés, várakozás, megérkezés, meglepetés, s ez a folyton fel-felbukkanó késztetés bennem, hogy örömet szerezzek valamiképpen, ha tudok...így válik ünneppé számomra a hétköznapok rohanásában egy apró gesztus - a tavasz, a lovaskocsik, s a barátság ünnepévé.