a parkolóból a munkahelyem utcájára vezető lépcsőkön inkább csak sejtettem, mint láttam, hogy közeledik balról valaki. Egy ötven év körüli nő volt, nagyon bizonytalanul, lassan lépkedett, s futólag ránézve valószínûleg mosolyoghattam kissé, mert felderült az arca, visszamosolygott rám. Megkérdeztem, jól van-e. Szomorúan ingatta a fejét, hogy nem, nincs jól. Tudja ő, elrontott mindent, de nincs ereje jóvátenni. Korán kellene kelnie, s ebédet főznie, gondoskodnia a családjáról, de nem megy. Megfogtam a kezét, kicsit mentem vele, beszélgettünk. Attól féltem, ha magára hagyom, elesik. Közel lépve hozzá éreztem, erős italszag árad belőle. Semmiképpen sem akarta, hogy mentőt hívjak. Csak mondta és mondta, mit és hogyan kellene tegyen, magára véve a világ összes hibáját, alázattal, tehetetlenül. Valószínüleg sokszor hibáztatták már, minden bizonnyal sokszor elmondták már, mit rontott el, mit kellene egészen máshogy csinálni.
Nem vagyok bolond - bizonygatta nagy szomorú szemekkel.
Tudom, mondtam. S magamban még azt is tudtam, hogy nem segíthetek. Hogy a legtöbb, amit akkor és ott, a reggeli forgalomban, a jobbról is, balról is közlekedő autók mellett tehetek, az az, hogy elbúcsúzom, s hogy búcsúzóul - soha életemben még ilyet nem tettem - egyszerűen csak átölelem.
Délután vettem magamnak egy nagy csokor liliomot. Olyan szép, olyan fehér, olyan illatos! Nézegetem, gyönyörködöm benne, s képtelen vagyok elhinni, hogy lennének emberek, kiknek az esete reménytelen. Míg létezik a világban irgalom és létezik ennyi szépség, addig nem. Majd ha már nem lesz, majd akkor, esetleg.
4 comments:
Ölellek!
...hát most még a könnyem is majdnem kicsordult. Szeretem ezt a mérhetetlen elfogadásodat, jobbítani akarásodat.
Bizonyára mi valamennyien, akik olvassuk a bejegyzéseidet, nagyon sokat tanulunk és "jobbulunk" is a történeteid olvastán. De hogy szebb lesz a napunk, az egészen biztos.
Azt hiszem, mindenki azt olvas ki az írásaidból, amit ő szeretne,
talán mindenki valami másért szeret téged olvasni (nem tudom)...de az biztos, hogy mindenkinek adsz valamit...nem vagyok biztos benne, hogy a jobbulás-érzésük miből fakad (talán az " én is ilyen jó vagyok, mert ugyanazt gondolom,vagy az "én is ilyen jó lehetek, ha ismerlek téged, magamnál tartom az írásaidat"", bármi, akármi, ha olyan mint egy napi ima, akkor az, ha más, akkor más...
mindegy is,
legyen
én a magam részéről mindig továbbgonbolom, amiket leírsz, és mögé is szeretek nézni (ez nekem kell, nem rólad szól, történeteid elindítanak bennem valamit - és lehet nem tudom olyan szépen megfogalmazni - de őszinte vagyok)
Most azt, hogy mennyire fontos a saját egyensúlyunk megtartása, erősítése...akár tudatlanul is (már aki képes rá, mint te), hogy nem kell belerokkannunk abba, hogy a világ szörnyű, és a világ összes baját nem tudjuk megváltoztatni, és hogy az "igazság" ismerete nem elég, kell "irgalom" is, magunkban, magunk által adva...
mert hiszen mindkettő EGYÜTT egyformán kell, egymás nélkül e két fogalom többet árt, mint használ (irgalmatlan igazság= uralkodás, és igazság nélküli irgalom = butaság, egyszóval, sarkítva))) nyilván lett volna aki azt gondolná: a részeg asszony "nem érdemel" irgalmat, de olyan is, aki pénzt adott volna, vagy ételt (és utána lelkifurdalása lett volna, vagy dühe)
...
...hasonló végkövetkeztetésre jutottam, mint te, a mostani (itteni) választásokkal kapcsolatosa (is): én sem hiszem, hogy lennének reménytelen esetek, csak ismeretlen emberek vannak, és aktuális indulatok, amit meg kell érteni, és amiben helyt kell állni úgy, hogy önbecsülésem ne omoljon össze, hogy ahogy egy pap bácsi mondta „Aj, tudjátok,
gyerekecskéim! Vannak, akik jól feküsznek, rosszul alszanak. Én rosszul
fekszem, de jól alszom.”
Köszönöm!
Post a Comment