teát főzök, s a kissé már félhomályos nappaliban odahúzom a fotelt az ablakhoz, hogy kicsit gyönyörködjek a ködborította tájban. Hiszen vasárnap délután van. Ünnep.
A gondolataim inkább hétköznapiak. Nem mélyek, nem szépek, majdhogynem banálisak. Fél lábbal már a hétfőben vagyok. Odakint a szemem láttára ázott el két adag kiteregetett, majdnem száraz ruha. Ebéd után meglehetős káosz maradt a konyhában s az ebédlőben. Nem tudom, milyen bokrokat vagy virágokat ültessek a ház előtt kivágott fa mellett maradt üresen tátongó helyre. Ki kellene találni, mi legyen holnap az ebéd.
De ez csak a felszín.
Ha egy szóval kellene elmondjam, hogyan gondolok magamra ezekben a napokban, akkor az a szó a "csalódottság" lenne. Mert azt hittem, ennél erősebb vagyok. Türelmesebb. Okosabb, kedvesebb, szeretettel sokkal teljesebb. Azt hittem, a sok-sok, általam megfogalmazott, leírt vagy elmondott szép mondat mögött van némi fedezet. A csalódottság, hogy ez újból és újból nem egészen így van, kiborít. Térdre kényszerít.
Kialvatlanul, hallgatagon indultam ma reggel az istentiszteletre. Szinte megszokásból. Lehajtott fejjel. Elvárások nélkül.
A megpróbáltatásokról volt szó, s a hitről, mely látja a láthatatlant. A szavak csak úgy lebegtek egy ideig a levegőben, majd elindultak lassan a szívem felé, hogy még egyszer, mint annyiszor máskor is, megszólítsanak, meghódítsanak.
Az igazság sokkal több, mint a látható dolgok. Több, mint a szinte reménytelen helyzetek, amikkel küszködünk. A láthatár sokkal szélesebb, a szeretet sokkal mélyebb, az Ég sokkal magasabb, mint ahogy azt az ember itt a saját szükségében felfogni képes.
De ma, csak ma, elég csupán csak annyi is, hogy egy másik nézőpont, egy másik valóság számomra is lehetséges.
Ma, csak ma, elég csupán csak annyi is, hogy, bár nem biztos, meg tudok-e felelni a saját szavaim által támasztott magas mércének - attól még leülhetek az ablak elé ködöt nézni és írni.
Ma, tulajdonképpen elég lenne csak annyi is, hogy úgy érzem, van kedvem közben újból énekelni, ha innen felállok és nekifogok rendet rakni a konyhában.
7 comments:
Köszönöm. Nehéz adni és nem elvárni, de a legszebb, ha sikerül. Nem vagy egyedül.
Rilke levele Lou Andreas-Saloménak - részlet, 1903. július 25.
[...] Én úgy vagyok, hogy amit valóságosan érzékelek, az túl mélyre hull bennem, hull, hull évekig, s végül nincs erőm fölemelni, és aggodalmasan hurcolom körbe mélységeimet, de lényegükhöz közelebb férkőzni nem tudok. Persze igaz, hogy a türelmetlenség árt e folyamatoknak és átváltozásoknak, melyek -mintegy szívkamrákban- sötétben mennek végbe; és a türelem mindennek feltétele: alázatnak, erőnek és mértéknek. De az élet halad, s olyan mint egyetlen nap, és aki türelmes, annak ezer ilyen napra volna szüksége, noha talán egy sem adatik neki. Az élet halad, és elhalad sokak mellett a távolban, és kikerüli a várakozókat. Ezért én dolgozni szeretnék, hogy ne legyek várakozó, szeretnék műhelyem közepében állni minden napnak alkonyatáig. És mégis képtelen vagyok rá, mert majdnem semmi nem érik meg bennem, vagy nem tudok róla, és hagyom senyvedni és túlérni távoli termésemet. Belül még mindig csupa zűrzavar vagyok; amit megtapasztalok, olyan, mint a fájdalom, s amit valóban szemügyre veszek, sebet üt rajtam. Nem ragadom meg az élményt: hegyes és éles oldalával nyomja kezembe a világ, tenyerem közepébe, csaknem akaratom ellenére; más dolgok meg, melyeket szeretnék megfogni, kisiklanak kezemből, mint a víz, és másfelé csorognak, miután engem -csöppekben- visszatükröztek. Mit tegyen az, aki ilyen ilyen kevéssé fogja föl az életet, akinek bele kell törődnie, hadd történjenek meg vele a dolgok, s azt tapasztalja, hogy a tulajdon akarata eltörpül egy másik akarat mellett, melynek örvényébe olykor-olykor belepottyan, mint egy folyón lefele sodródó tárgy? Mit tegyen az Lou, akinek a könyvek (hiszen tájékozódni szeretne...) csak úgy tárulnak föl, mint nehéz ajtók, melyeket egy következő széllökés megint becsap?
Mit tegyen az, aki az embereket ugyanolyan nehéz feladatnak tekinti, mint a könyveket, ugyanolyan fölöslegesnek és idegennek, hiszen nem azzal kínálják, amire szüksége van, és nem válogathat közöttük, fontosat és fölöslegeset egyaránt átvesz tőlük, s agyonterheli magát az életükkel? Mit tegyen ez az ember, mondd Lou? Vonuljon teljes magányba, vagy szokjon hozzá, hogy a dolgokkal lakik, melyek jobban hasonlítanak rá, és nem is raknak terhet a vállára? [...]
forrás: R. M. Rilke LEVELEK 1899-1907, Új Mandátum Könyvkiadó Budapest, 1994. (61-62.pp.)
fordító : Báthori Csaba
Köszönöm...
"A láthatár sokkal szélesebb, a szeretet sokkal mélyebb, az Ég sokkal magasabb, mint ahogy azt az ember itt a saját szükségében felfogni képes."
Én most ezt köszönöm....
Puszta türelmetlenségből, dacból, félelemből, az évek alatt rámrakódott negatív tapasztalatok miatt egy mondattal keresztülhúztam valamit, ami számomra fontos volt, és a MINDENT jelentette.
Még nem egészen mer(t)em beismerni magamnak.
Kicsit vakká tett (morbid, most, hogy pont jó lett, fizikailag a szemem) a sok-sok magányosan töltött év, rengeteg perc.... fellázadtam, rosszkor.
De bízom abban, hogy az Ég sokkal magasabb, a szeretet sokkal mélyebb....
Koszonom a visszajelzest...sokat jelent.
Így csak a legnagyobb írók írnak ahogy Te, Márta. Libabőrösen olvastam szavaidat, mi ma úgy kellett nekem, mint egy falat kenyér. Köszönöm! Üdv. Márta Budapestről
Szeretem ezt a bejegyzésedet.
( A szívünk, az egész lelkünk is sokkal nagyobb annál, mint ahogy mi azt elképzeljük, és sokkal többre képes. Ez akkor derül ki, amikor az akarásunk, a lendületünk elakad, mert akkor láthatjuk, hogy akkor is működik, és ereje teljében pompázik, amikor a készségeink kedvünk cserben hagynak minket. )
A Rilke ideézet pedig, hát, nekem is szól... köszönöm annak, aki ideírta. Mélységesen megérintett, én is magamra ismertem benne, és elsírom magam, ahányszor újra elolvasom.
Post a Comment