Mikor

- mert még mindig nem tudok ennél érettebb viselkedést felmutatni s mert nem mindig tudok mihez kezdeni egy helyzettel, ami tulajdonképpen megoldhatatlan - a séta közepén megfordultam, és elindultam határozott léptekkel, kemény szívvel a másik irányba, akkor utánam jött és megkérdezte, van-e fogalmam arról, hogyan érzi magát, mikor elfutok, ha nehézség van. Van-e fogalmam arról, hogy neki az olyan érzés, mintha eldobnám őt. hogy aztán újra felvegyem, amikor nekem az jobban megfelel.
A szavai megsebeztek. Tükröt tartottak elém. S a kép, ami ott kirajzolódott, kicsit másképp nézett ki, mint amit én magamról képzeltem. Nem volt instagram-kompatibilis, nem volt blogba való. Ott a hibákról legfeljebb utólag ha illik írni, már rég elfeledett harcként, szép mondatba sûrített bölcsességként, ami jól hangzik ugyan, csak nem biztos, hogy bárki is tud kezdeni vele bármit is.
Pedig lehet, néha elég lenne annyit mondani, hogy én sem vagyok tökéletes. Én is küszködöm, leginkább magammal.
Az igazam védése helyett talán elég lenne csendesen, egyszerûen bocsánatot kérni.
Talán az is elég lenne - hosszasan csiszolgatott gyöngymondatok helyett - néha leírni azt, ami a szívemen van, így gyorsan, munkakezdés elõtt, hibák javítgatása nélkül, a parkolóban, a mobiltelefonomról.