Nyomok.

A mellkasomon - fogmosás közben nézem éppen - vékony függőleges csíkok itt-ott, ahol az éjszakai oldalfekvéstől apró redőkbe rendezte magát a bőr.
Hasamon - s lelkemen - még mindig és mindörökre a három terhesség csíkjai.
Szemeim körül hajszálfinomságú ráncok - nevetéstől, néha sírástól.
Az ujjamon - ha éjszakára le is teszem - akkor is ott a jegygyűrű helye, vékony fehérség az amúgy napbarnított tájon.
Bal térdemen az évekkel ezelőtti hatalmas esés emlékeztetője.
Mindenütt a nyomok, amik csak úgy megtörténnek.
Ma reggel, álom és ébredés határán hirtelen fájni kezdtek a nyomok, a láthatatlanok. Főleg azok, amiket - akaratlanul is - más lelkében én magam hagytam hátra szeretetlen, figyelmetlen, sietős léptekkel.
De aztán,  a reggeli mozdulatok közben a konyhában valahol félúton - még mielőtt az első kávécsepp elérte volna a csésze alját, még mielőtt a teafű feloldotta volna ízét a forró vízben, még mielőtt a szelet kenyér kipattant volna a pirítóból -, vettem egy darab üres papírt, jeléül annak, hogy minden nap egy új lap.
Osztogathatom magamnak, másnak.
Nem írom rá újból a tegnapi hibákat.
Valami mást írok rá. Valami újat.
Megváltoztatom a régi, beidegződött mintákat.
S ha nem sikerül, holnap újból kezdem.