Középen.

Keresem az egyensúlyt.
Mert jó lenne kiegyensúlyozottnak lenni, vagy legalábbis elfogadni, hogy ez legjobb esetben is nagyjából ha lehetséges, néha csak egy-egy szép fotó erejéig. Egyetlen megörökített pillanat nem mutatja sem az előtte levő rohanást, harisnyakeresést, ruhapróbálgatást, utolsó pillanatban levő vasalást, nem látszanak rajta a félreértésből, figyelmetlenségből adódó sértődések. Nincs rajta az utána levő, éjszaka közepéig való beszélgetés sem a poharakkal, használt tányérokkal megrakott konyhaasztalnál, amit rendberakni már nem volt senkinek sem ereje.
Keresem az egyensúlyt így mindennek a közepén: a nap közepén, az év közepén, s talán - így negyvenen kissé túl - az életem közepén. Keresem tegnap és a holnap között, múlt és jövő között, emlékek és a még javában szövögetett álmok között. Keresem így középen, a generációk között, fogva az előttem és kicsit még az utánam levők kezét is, amíg szükséges, amíg lehetséges. Keresem, kitől tanulhatnék, ki az, aki példakép, de azt is, kinek lehetek én az, hiszen van már mit továbbadnom.
Legnagyobb erényemnek talán azt tartom, hogy nem várok azonnali, végérvényes választ. Mozdíthatatlanságra, rendíthetetlenségre - ami engem illet - nem számítok. Bármikor eleshetek, eltévedhetek. Hálás lennék, ha megmaradhatnék még sokáig annak, ami-aki vagyok: keresőnek. Örökös egyensúlyozgatónak. Örökös újrakezdőnek, útrakelőnek.