Ez az advent

 

más lesz, mint a többi. Szokatlan. Kihívásokkal teljes. Frusztráló. 

S ezeken a pillanatokon nem segít néha más, csak az, ha elkezdem főzés közben nagyon hangosan énekelni a Csendes éj-t. 

Vagy megnézem a következő karácsonyi Netflix filmet, ahol a nagyvárosban lakó, a cégnél éjjel-nappal dolgozó, előléptetés előtt álló hősnőnek haza kell utaznia a szülővárosába karácsony előtt közvetlenül egy napra, de mivel épp akkor kitör egy hóvihar, nem ér vissza időben, ezért kénytelen még kicsit maradnia, épp csak annyira, hogy legyen ideje közben újra majdnem beleszeretni a hajdani, gimnáziumi kedvesébe, aki egyébként ügyvéd, jóképű és természetesen még mindig egyedülálló, és akinek helyén van a szíve, mert tudja, hogy a karrier és a pénz nem tesz boldoggá. 

Vagy felveszem az egyhasználatos gumikesztyűt, a ffp2-es maszkot és minden nap beautózom a szomszéd városba, hogy megsétáltassam a vírus miatt karanténban levő ismerős család kissé kövérkés mopszát.

Advent.

Ha van szó, melynek rossz még a csengése is - átvitt és szó szerinti értelemben véve -, az a "sötétség". Mindenáron arra törekszünk, hogy elkerüljük, kizárjuk, minél hamarabb eltüntessük. Ezt a szót használjuk a tudatlanságra, értetlenségre, gonoszságra, rosszindulatra, bizonytalanságra, bűnre, az értelmetlen szenvedésre. Mégis, ha csak egyetlen dolgot válaszolhatnék arra a kérdésre, mit adott nekem ez az év, akkor gondolkodás nélkül azt mondanám: azt, hogy kicsit jobban értem, van olyan dolog, amire csak a sötétség tanít meg. Kezdve ott, hogy mekkora bátorságra volt szükség még ahhoz is, hogy egyedül végigmenjek késő este az udvaron a sátramig, amelyben egy egész hétig laktam az elmúlt nyáron. Vagy mekkora erő kell éveken át gondozni valakit, majd milyen fájdalmas kudarcot vallani, elismerni, hogy sem a testem, sem a lelkem nem bírja tovább. Életemben először megismerni az intenzív osztályok éjszakájának a sötétségét, egy hónapon át küszködni magas lázzal, időpontra várni egy számomra félelmetes műtéthez, több, mint egy éve nem találkozni a szüleimmel, hónapokig nem látni az itthonról elköltözött gyermekeimet - mások szenvedéséhez viszonyítva semmiség, önmagamhoz képest olyan sötét helyzetek sora, melyet nem tesz kevésbé félelmetessé egy gyertya kedves fénye az asztalon. 

Advent nem csak egy szokásos időszak a kalendáriumban. 

Az advent nem más, mint egy létállapot, a reménnyel teljes várakozás létállapota egy bizonytalansággal, félelemmel és szenvedéssel terhelt időszakban. Több, mint hangulat, sokkal inkább fegyelmezettség.

Azt jelenti, hogy mikor nem érezzük az életünkben Isten jelenlétét, megtanulunk elidőzni a hiányában.

Mosolyráncok.

A szájmaszkot már akkor is viseltem kora tavasszal, amikor még nem volt kötelező. Emlékszem, minden bátorságomat össze kellett szednem ahhoz, hogy így menjek be a boltba, egyedüliként, aki hordja, szerettem volna mindenkinek elmagyarázni, azért teszem, mert nem kockáztathatok, idős személyt gondozok otthon.

Aztán kötelező lett. Megszoktuk. Szájat - néhány emberét leszámítva, akihez fizikailag közel vagyunk - nem látunk már, csak zoom konferenciákon, fotókon, filmeken. Azelőtt még a test természetes része volt. Mint ahogy a kezünket is használtuk ölelésre, érintésre, kézfogásra.

Az egyetlen testrészünk, amivel még mosolyoghatunk, az a szemünk. S a valószínűleg túlkompenzáló, túl hangsúlyos, túl széles mosolyok ára: a szemek körül túl gyorsan elszaporodó finom kis ráncok. 

Büszkén viselem, tudatosan gyűjtöm őket.

A kedvességről.

 

Semmi sem tud úgy a szívemhez szólni, mint akár a legapróbb kedves gesztus. Múlt héten valaki csokoládét és képeslapot is tett abba a borítékba, amit egyébként egy hivatalos papír miatt kellett postáznia. Hosszasan örültem neki, őszintén boldoggá tett. De nem annyira, mint a tegnapi eset, amiről a gyermekem mesélt. Egyik órájára túl későn ért be, mert elnézte szünetben az időt, s mert elfelejtette, hogy dolgozatot írnak. A tanárnő felajánlotta, hogy tovább írhat, mint a többiek, úgyis ez lesz az utolsó órája, és papírzsebkendőt is adott, hogy feltörölje az ebben a pillanatban felboruló innivalóját. 

Hiányzik a fény. A mindennapi beszélgetésekből, a hírekből, a közhangulatból, a szemekből. A szavakból s a szavak hangsúlyából. Abból, ahogy egymáshoz szólunk, ahogy egymásról beszélünk, ahogy egymással bánunk. A korábbi időkhöz képest kifejezetten legitim - az autentikus lét egyik alapvető pillére - közszemlére tenni a hangulatváltozást, a szomorúságot, a haragot. Mostanában nem sok emberrel találkozok, s a világhálón is viszonylag kevés ember írását követem rendszeresen. Miután megnézem a híreket, általában tennem kell egy sétát az erdőben, hogy ne temessen maga alá a félelem. Megértem a frusztrációt, a rosszkedvet. Értem, hogy néha az a legegyszerűbb küzdési stratégia, ha a gondjaink miatt ráadásul egy bűnbakot is keresünk. De nagyon hiányzik a fény, nem csak a késő őszi napokból, de a szemekből, a szavakból.

Az aranyszabály szerint bánjunk ugyanúgy másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk is bánjanak. Én ezt kevésnek érzem. Inkább bánjunk úgy másokkal, ahogy szeretnénk, hogy mások is a gyermekünkkel bánjanak. Egy-egy nekem szánt sértő megjegyzésen viszonylag hamar túlteszem magam, de minden rossz szó, ami a gyermekeimet éri, összetöri a szívemet. És a nekik szánt jóság, kedvesség minden apró gesztusa boldoggá tesz.

Néhány napja találkoztam egy fiatal édesanyával, s megpróbáltam kicsit barátkozni a kisfiával. De ő csak nézett rám nagy szemekkel. Nem látta a szájmaszk mögött az arcomat, a fülig érő mosolyomat. Meg kell tanulnunk a szemünkkel mosolyogni. Ha magunk miatt nem, legalább a gyerekek miatt. (Akkor is, ha nem a mi gyermekünkről van szó, akkor is, ha nincs is gyermekünk. Mindenki valakinek a gyermeke, és mint ilyen, a legjobbat, a legkedvesebbet, a legfényesebbet érdemli.)

Kollázsvers.

Megszakadt volna a szívem, ha csak úgy kidobom a napok óta a zongorán heverő, angol nyelvű, bőrápolási termékeket reklámozó újságot. 

Ilyenkor mindig arra gondolok, valaki ezen sokat dolgozhatott. 

Kiválasztotta a betűtípust, megírta a szöveget, megtervezte a külalakot. 

Már csak ezért is - ilyen jószívű vagyok -, hogy megbecsüljem a befektetett munkát, és mert szeretem a betűket, vettem az ollót s kivágtam a legszebbeket. 

Kiraktam belőlük valami mást. 

Valamit, ami több, mint bőrápolás. 

Valamit, ami belülről teszi szebbé az arcomat.

Valamit, ami védi bennem a fényt.

Neked

Megváltoztatni a világot egy éjszaka alatt nem lehet. 

De attól még nem minden mindegy!

Varázslat tényleg nincsen.

Éjjel-nappal védeni belülről a fényt:

ezen áll és bukik minden. 

 

(Angolul: I can't change the world overnight./ But I do care./ There is no magic./ Protecting the light from inside/ day and night/ makes the difference.)

 

Elég jó vagyok?

- kérdezem tükörbe nézve. Nem másokhoz képest. Nem múltbeli önmagamhoz képest. Ahhoz az álomhoz képest, amit valaki valahol már akkor megálmodott, még mielőtt a színre léptem. És aminek, úgy érzem, nem sok köze van a teljesítményhez. Az értékekhez van köze. Az integritáshoz, a kedvességhez, mások tiszteletéhez. Önmagam tiszteletéhez. S a mindenek fölött álló, mindennek értelmet adó, mindent kicsit fényesebbé tevő szeretethez.

Virághagymák.

A mai napot kint töltöttem, a kertet kezdtem el előkészíteni - tegnap reggel már befagyott az autó szélvédője - a közeledő télre. Az őszi teendők legszebb, legreményteljesebb, szinte ünnepi része a virághagymák elültetése. Idén is vettem százkilencvenhat darabot, nárciszhagymákat főleg, de tulipánt is, jácintot, krókuszt. Néha arra gondolok, ez azért már túlzás. Hiszen minden évben sokat ültetek, s különben is, nem lesz belőlük étel. Nincs kézzel fogható hasznuk. 

De az a helyzet, közben nem csak virágot ültetek. Reményt is. Arra nézve, hogy érdemes. Legyőzni az akadályokat, megkeresni az utakat, kérni, adni, közösséget építeni, növekedni, virágozni, gyümölcsöt teremni. Talán nem térül meg. De a feladat szépsége nem is a megtérülésben van, hanem abban a mindig megújuló erőforrásban, ami a szív mélyén a legnagyobb csalódások után is valahogy megmarad, talpra áll, tovább él. Erőt próbáló időket élünk, nyomás hatására pedig mindenkiből az préselődik ki, ami benne van. Ami engem illet, néha megrémülök attól, mennyi túlérzékenység, önzés, türelmetlenség lakik bennem, s a tárgyalókészség- és képesség mekkora hiánya.

Amikor a végtelen hosszúságú tél végén majd előbújnak a zöld hajtások s kis idő múlva a sárga, lila, piros virágok, tudni fogom: ó, nem. Nem túloztam. Jövő ősszel még több virághagymát ültetek.