Téli képeslap.

 Téli képeslap a reggel. A konyhaablak hozzá egyszerű, dísztelen keret. Rajta ott a kerti ház, a mogyoróbokor, lehajló ágai alatt a mozaik asztalka helye. Kissé feljebb a domb. Néhány emlék, az ébredés. A fenyők ágain vigasztalás. Jobb felső sarokban a templomtorony. A fennmaradó helyen januári szürkeség. Közvetlenül a kép alján egy, az udvaron mindenféle cél nélkül áthaladó macska lábnyomai a friss havon. A vízforralóban a teához víz. Ahogy főni kezd, a pára szemem láttára von lassú, lágy filtert az ablaküvegen át a tájra. Fekete-fehér, homályos képeslap a reggel. Átsétálok rajta, részévé válok, átmenetileg. A pillanat már biztonságban. Felejthetetlen emlék. Képeslap. Ahányszor csak ránézek, felismerem rajta magamat. Hogy ki voltam, ki vagyok. S azt is, aki még lehetek.

Megígértem

magamnak, hogy elviszem kávézni a városba. Az eredeti és tulajdonképpeni ígéret arra szól, hogy minden hónapban elviszem kávézni, egyszer, mindig más városba. Jutalomképpen, mert olyan szorgalmasan dolgozik. Mert olyan igyekezettel, szépen éli a dombok között a visszavonultak életét. A keddi napra gondoltam, mikor úgyis szabadnapot kellett kivennem más intéznivalók miatt. Hogy aztán indulás előtt közvetlenül elkezdjem keresni a kifogásokat. Hideg van. Köd van. Gyengének érzem magam. Itthon is tudok finom kávét főzni. A kutya mindig elkezd nagy, szomorú szemekkel nézni, ha készülök valahova. Ott a millió házimunka. Az autózás miatt környezetvédelmi okok. Mindenféle praktikussági okok. Végül elindultam. A kávézó előtt kétszer-háromszor is elsétálgattam mire be mertem menni. Mert van akinek még ehhez is gyűjtenie kell a bátorságot. Hogy hát kávézóba és hosszasan elidőzni és egyedül. Végül beléptem. Mert megígértem. S mert becsülöm magam talán végre annyira, hogy betartsam a saját ígéreteimet.

Váróterem.

 Mint egy nagy, tompa fénnyel megvilágított vasúti váróterem, olyan a január. Ez jut eszembe, mikor reggelenként kilépek az ajtón s felnézek a mindig ugyanolyan, rendíthetetlen, kékesszürke égboltra. Mintha megállt volna az idő a vonatok indulása-érkezése között. Szeretem a várótermeket. Szeretek útközben lenni.Valahova tartani, valaminek, valakinek jó előre örülni. Mindig kicsit hamarabb érkezni, hogy legyen idő várni. Nem zavar, ha késik valamennyit a vonat. Addig is nézegethetem az apró várótermi történeteket. Megkóstolhatom a vasúti kioszkban készült kávét. Nem érzem elpazarolt időnek, bár reggelenként, mikor kilépek az ajtón, néha gondolkodnom kell, vajon milyen nap is a mai. Annyira egyformák. Meg-megnézem a naptárt, még mindig január van-e, vagy csak én maradtam le, miközben a világ zajlik tovább, nélkülem, valahol máshol. Aztán újra magamra találok - az időben, a térképen, a világban. Majd elkezdem, mint mindenki más a gyönyörű várótermi égbolt alatt az új napot. Jó reggelt.

Havas,

borús reggel. Az éjszakába nyúló munka fáradtsága ólomnehézzé tette a kezeket, lábakat. Lassú az ébredés, a kávégépig tartó út kisebbfajta örökkévalóság. Az egek hirdetik*, olvasom, s kinézve a konyhaablakon keresem a szürkeségben, Isten dicsőségét. 

A szokásos reggeli sétára a kutyával úgy kell rábeszélni saját magamat. Hideg van. Sietnem kell. A szél apró, éles hópelyheket fúj az arcomba. Mindezek fölött, mint a maihoz hasonló hétköznapok, olyan az ég. Egyhangú szépség. Lefotózom, majd elküldöm egy barátnőmnek a felirattal: neked adom az eget. Bárcsak lehajolna, válaszolja, s megérintené egy pillanatra a földet. Erre nem tudok ígéretet tenni, válaszolom, csak arra, hogy nem kell egyedül lenned, míg várod a csodát. 

Persze, nem küldtem el az egészet. Valamennyit magamnak is félretettem. Termoszba teát, kis tálkába gyümölcssalátát, hozzá egy darabka eget. Szükség esetén elő-elővettem, apró időrésekben szabadon engedtem, neonfénybe vonva ragyogott felettem. Isten dicsősége néha ilyen furcsa. Szépsége néha ilyen hétköznapi. Ilyen szürke. Elég csak reggelenként egy-egy pillantást vetni a felettünk elterülő januári égre.

* napi ige: Zsoltárok 19:2

 

Mintha

fényt öntöttek volna rá, olyan a nap. Jutott belőle a szemekbe, szavakba, a felhőkre s karácsonyi emlékként az utcákra. Mindent jól beosztani. Sokáig eltartson. Vagy inkább egyszerre elpazarolni. Minden cseppjét továbbadni. Hogy még annál is tovább tartson.

Visszatérve

a szokásos reggeli sétából szinte magához ölel az otthon illata. Benne van a levegőben az ébredés, s az alapos szellőztetés után beáramló friss, hóillatú levegő. Benne az első csésze kávé íze. A fél szelet, már kissé kemény kenyér barna színe, rajta vékony sajttal. S a gyertyabél füstölgése is, miután indulás előtt mindig még gondosan elfújom. A pár csepp citrus illóolaj a párologtatóban, amint újragyújtom az apró tálka alatt a mécsest, folytatja, ahol abbahagyta, önmaga szétosztogatását. Benne van az új, rozmaring illatú szappan is a szappantartóban. Napok óta tervezem kicserélni, a karácsonyi ünnepek alatt használt tömjénszappan már semmiképpen sem lenne elég - minden alkalommal ezt gondolom - még egy fürdéshez. Meglepetés lesz majd saját magamnak, estére. Benne van a csendben elolvasott néhány oldal, s a töltőtollam hegyének sercegése a papíron. Reggelenként sosem hallgatok zenét. Minden benne van abban az egyetlen pillanatban, mikor piros arccal és fagyos ujjakkal belépek az ajtón. Szemeimben, mielőtt napközben a neonlámpák alatt lassan elkopna, még ott van az egész kék-szürke ég. Kedvem lenne leülni, végtelen hosszú levelet írni valakinek erről az egyetlen véges pillanatról, mikor, még mielőtt elkezdődnének a tennivalók s a listák, hazaérkezem a szokásos reggeli sétából. Köszönettel a munkáért, a mindennapi kenyérért. S hogy még mindig marad elég idő a saját gondolatokra is. Hogy az élet ugyan nem feltétlenül alakul úgy, ahogy azt előre eltervezem, de a széljegyzeteket - igyekezetem szerint művészi szinten - még mindig én írom.

Január.

 

Lassan, apránként tűnnek el a fényfűzérek. Kialszanak a legelszántabb karácsonyi fények is. A falu központjában felállított betlehemből tegnap délutánra kiköltözött a szent család s a napkeleti bölcsek. Utcalámpák, elfüggönyözött ablakok tompa, megszokott fényénél rójuk újból a késő esti sétákat. A hit, mely hozzászokott a segédeszközökhöz, metaforákhoz, a ünnepi fények gazdagságához, kissé dideregve fogadja ezt a dísztelenséget. S valami mély hálával is, melynek kifejezéséhez hiába keresgéli a szavakat. Köszönettel, hogy nem tűnik el a fényfűzérekkel együtt. Néha már mankók nélkül is megáll. Meglepetések, jutalom nélkül is örömre talál. 

Araszolgatva autóztam be reggel a városba. Éjjelenként havazik, csúszósak az utak. S csak amikor odaértem, s a város szélén megállt, majd körülményesen megfordulva elindult visszafelé a végig előttem haladó Winterdienst feliratú hókotró autó, akkor vettem észre, ajándékba kaptam ezt a csoda szép képet: egy nagy, zajos, furcsa angyal az utamon, hogy ne féljek.

Új év.

Még vadonatúj az év s a régi asztalon körülöttem könyvek, füzetek, gyertyák, fonalak, a karácsonyra kapott mártogatós toll. Hozzá apró üvegcsékben többféle tinta. Sárga, lila, piros, türkiz, zöld, kék, fekete, barna, rózsaszín. Mindegyiket kipróbálom, színesek lesznek az ujjaim. Az asztal mellett a polcon cetlikollekció, a kidobásra szánt papírokról leszakított, még szeretni s teleírni hivatott üres felületek gyűjteménye. Némelyikre vásárlási listát írok majd, némelyikre tennivalókat. Másokra kimondhatatlan szép gondolatokat. Idézeteket. Versrészleteket. Emlékeket. Nem veszhet kárba, nem merülhet feledésbe egyetlen fényes pillanat sem. Színes tintával írom bele magamat a tovaszálló percekbe. Odarajzolom mellém a tárgyakat, a folyót, a várost, oda fölém a kék eget. A városból az épületeket, a falakról az omladozó vakolatot. Az alkonyatot. A fényeket. A kirakatot. A kirakati feliratokból a hiányzó betűket. Annál nagyobb szeretettel képzelem, rajzolom, írom, minél inkább nem tudom megjavítani, minél inkább nem tudom kipótolni, retusálni. Annál nagyobb gyengédséggel az egész gyönyörű, széteső világot, minél inkább cserben hagy pont akkor, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Odakint szemerkél az eső, s míg lerajzolom a didergő cseppeket, hangjegyekké válnak, egy új dal kezdődallamává.